Szeretem, de rettegek hogy ennyi volt az életem?!

2 éve élek párkapcsolatban egy férfival, és 1,5éve kettesben is lakunk. 20 éves vagyok és a párom is.

Tudom hogy fiatalok vagyunk, elhamarkodottak stb stb, nem szeretnék a költözés körülményeiről beszélni, mert nem ez a lényeg.

Arról van szó, hogy kisebb nagyobb zökkenőkkel de szeretek vele lakni, és őt is szeretem. Boldognak és biztonságosnak gondolnám a jövőt mellette.

Lehet korai így tervezni, de másfél éve együtt lakunk, és ez nem is igazán van változóban a jövőt nézve.

A problémám az lenne, hogy úgy érzem hogy ha nem lépek ki most, akkor soha nem is lesz vége. Mivel komolyabb indokom szerintem sosem lesz szakítani, és szeretjük egymást.

De fiatalnak érzem magam, megrémülök ha arra gondolok hogy nem lesz több szinglis bulis este, és soha az életbe nem lesz egyéjszakás kalandom,stb.

És nagyon szeretem/jó ember de valahogy azt érzem nem ő éltem nagy nagy szerelme. Vagy olyan csak a mesékben létezik hogy a nők azt biztosra érzik?

És erre légyszi ne olyan írjon aki 1-2 hónapos kapcsolatba érzi azt, mert az elején én is mindig azt éreztem:D

Hülyeség lenne ott hagyni egy jó embert, aki szeret, és minden nyugalmas, okés vele, csak ezért?

Vagy ha nem hagyom el, nem érezném úgy hogy szaladnak el az évek mellettem és valami kimaradt az életemből?

Szerintetek? Ti éreztetek már így? Megbántátok a döntéseteket?

+ semmi harmadik fél vagy ilyesmi nincs jelen, nem is vágyok speciál a közeljövőben senkire sem, csak egyedül megállni a talpamon, pasi nélkül. Szóval nem hirtelen fellángolásról van szó, foglalkoztat egy ideje ez a kérdés.