Aki nem szeretne családot, annak mit jelent a szerelem?

"Mennyire nehéz felfogni azt, ha a szüleitek is így gondolkodtak volna, akkor ti sehol nem lennétek?"

Ezt meg nem is minősítem ez egy annyira gyönge, mondjuk így "proli érv", hogy aláássa az egész kérdés hitelességét.

Azt nem értem, miért tetted fel a kérdést. Mit vártál?

Egyébként én szeretnék gyereket, de mindenképp örökbefogadással.

Azonban teljesen el tudom fogadni azokat, akik nem akarnak. Az ő döntésük, és ettől semmiben sem különbek vagy rosszabbak.

10: Most is az idő nagy részében testen kívül tartózkodom.

Nekem a testhez kötöttség nagy teher.

Én szeretnék majd gyereket, de párt nem célirányosan azért keresek, hogy eszközként funkcionáljon ennek az eléréséhez. Egy társ jelenléte már önmagában kielégít egy érzelmi szükségletet (egy olyat, amellyel többnyire azok is rendelkeznek, akik nem terveznek családot alapítani). Nevezhetjük lelki társnak, igen.

Annak, aki nem létezik, nem rossz érzés, hogy ő nem létezik. Nincs kivel kib#szni ebben az esetben, velem sem lehetett volna azzal, ha nem hoztak volna össze a szüleim. Ennyi erővel sajnáld azokat a gyerekeket, akik helyett te születtél meg. Célba érhetett volna helyetted egy másik spermium, sőt, választhatott volna más férfit magának az édesanyád, és kettőjük génállományából egy tök másik ember foganhatott volna, nem te.

Nekem vannak gyerekeim (kíváncsiságból olvastam a kérdésed:) ), a férjem mellett, de másképp fontosak és persze még jobban ránk szorulnak. A legnagyobb "alkotásaim" az életemben (pedig nőként elég karrierista vagyok), és általában :) gyönyörködöm is bennük, és tényleg szuper, hogy ők is összekötnek minket (és szintén közösségi családból jőve megértelek, hogy ez is lehet egyfajta ajándék az ősök felé is). De egyszer újra ketten maradunk, és ők saját utat járnak. Ahol a gyerekeket istenítik, az gyakran egymás elhanyagolásához vezet (nem véletlenül romlik meg sok házasság a gyerek születése utáni 1-2 évben, ahelyett, hogy erősebb lenne), és önállótlan gyerekekhez, és depressziós öregkorhoz. A család alapja a pár, ők persze jó, ha megegyeznek életszemléletben, ami szerintem is gyerekkel teljes - hogy az ember minden szerepét átélhesse önzőn szeretet adva - de mások szerint nem. Akik tudják, hogy bármiért nem való nekik vagy nem lehet, azok is ugyanolyan értékes emberek és család is lehetnek, mint akik bakancs listáján eredetileg is szerepelt valahány gyerek és sikerült is kipipálni. És ugyanúgy család a párjukkal, ha tudnak annyira egység lenni (testileg, lelkileg, sőt bizony a csúnya gazdaságilag, mert sokaknál az az énhatár), hogy nem csak "amíg majd nekem megéri" akarnak kitartani a másik mellett és kiskapukat tartanak fent.

De ez a család szerintem.

A szerelem meg egy érzelem. Kell persze az is, de hosszú távon nagyon nem állandó hőfokú sült galambként repked, és van olyan is, hogy nem elég hiába van (sokan vannak úgy, hogy se veled se nélküled), tehát szerintem az is hibás, ha csak egy érzelemre épül minden. Szóval az sem jó szerintem, ha a gyerek a cél és az sem jó, ha maga szerelem a cél egy családban. A gyerek egy remélhetőleg szeretett közös meló :), életszakasz, a szerelem meg inkább az öncélú buli :) része, aztán hogy közben még mik a sok apró összetevők... az élvezet kergetése vagy a kényelem megteremtése vs. jobb világért küzdés vagy a gondoskodás vagy elismerés szerzése vagy a kapcsolatok építése ... azokat érdemes folyton rugalmasan és persze közösen újra kalibrálni, úgyis annyi mindent hoz az élet és azért változunk is.