Volt már olyan, hogy bizonytalan voltál abban, hogy szerelmes vagy? Mi lett a vége?

Hát az attól függ, milyen helyzetben... nekem a szerelem (az igazi) csak párkapcsolatban alakul ki.

Előtte inkább csak erős vonzalomról van szó, amit akár szerelemként is meg lehet élni...

Szóval a lényeg, hogy ha bizonytalan vagyok, és összejövök az illetővel, jó a kapcsolat, akkor abból lehet biztos szerelemérzés... rajta is múlik.

#1 vagyok.A különbséget éreztem, nem pedig tudtam, vagy hogy mondjam, így megmagyarázni is nagyon nehéz. Ha nagyon racionálisan akarom megközelíteni, úgy mondanám, hogy akikkel eddig ismerkedtem, ott mindig volt egy “de”. Kedvelem, de... Szimpatikus, de... El tudnék vele képzelni kapcsolatot, de... Rengeteg mindenben hasonlítunk, de...stb.

Vele kapcsolatban ilyen nem volt. Nem kezdtem el tudatosan vagy tudat alatt kifogásokat, vagyis “de”-ket keresni. Úgy szerettem bele, ahogy van, egyből arra gondoltam, hol volt ő eddig, teljesen új volt az érzés, tudtam, hogy ilyet még sosem éreztem, és bár nem tudtam azelőtt, milyen is pontosan a szerelem, akkor és ott rögtön tudtán, hogy ez az. Ah elég nyálas lett, próbáltak elmagyarázni, ennél jobban tényleg nem tudom :D

A szerelem annyira sebezhetővé tesz, hogy abban lehetetlen kételkedni. Ha az ember nem tudja biztosan, akkor az nem szerelem, max. annak valami silány utánzata.

Amúgy egyszer éreztem azt egy srác mellett, hogy hazaértem. Akkor én azt szerelemként éltem meg, és az is volt valószínű, mert ki is virultam tőle, a szex is őrületes volt, sebezhetővé is váltam. Viszont nem emlékszem arra, hogy valaha is összeugrott volna a gyomrom a közelében. Nem reszkettem, mint a kocsonya, nem pirultam el tőle, nem hozott zavarba. Semmi ilyesmi nem volt. És előtte 10 évvel korábban egy srácba így voltam szerelmes. És azt gondoltam, hogy azért nincs ilyen érzésem, mert kinőttem már ebből a tinis zavarbajövéstől, több az önbizalmam. Csakhogy eltelt újabb 10 év és megismertem egy férfit, és hiába voltam 40 éves, a kezem, a hangom reszketett a közelében és elfulladt a hangom és hülyeségeket beszéltem. Egy másodpercig se volt kérdés, hogy őrülten szerelmes vagyok, elég nehéz lett volna kételkedni benne. Viszont akkor felmerült bennem a gondolat, ha én mindezt nem nőttem ki 40 éves koromra sem, akkor mi volt az a hazaértem érzés azzal a sráccal? Vagy az volt az igazi szerelem és ezek csak rajongások? Mert ő nem egy elérhetetlen valaki volt, hanem előbb lettünk barátok és a barátsággal párhuzamosan született meg bennünk a szerelem. Talán ezért nem tudott soha olyan félelmetesen hatni rám, mint azok az elérhetetlen bálványok? Nem tudom, ebben valóban bizonytalan vagyok.