Több, mint 10 év után is szerelmes lennék a volt tanáromba?

Sosem kérdeztem mennyi idős, de 42-45 között lehet.

Egyébként a legjobb baratnőm is mindig azt mondja, hogy úgy csináljam, hogy ne bánjam meg, ha kihagytam volna.

És ha nem járnék ennek a végére most, biztosan sajnálnám.

Már így is túl sokat vártam, túl sokat hibáztam ebben a dologban és rengeteg a "mi lett volna, ha..." kezdetű mondat. Itt az ideje pontot tenni a vessző helyett. :)

Sziasztok!

Összeszedtem a bátorságomat és beszéltem vele ma reggel. Megkérdeztem, gondolkodott-e már, mikor beszélhetnénk.

Azt válaszolta, hogy nem igazán, mert most más problémái vannak, amikre fordítania kell a figyelmét és energiáját. Ne most beszéljünk...

Nem akar hitegetni, szokott látni reggelente, de talán jobb volna mindkettőnknek, ha nem most beszélnénk. Ő nem akar bántó lenni...én pedig rávágtam, hogy talán éppen arra lenne szükség. De azt mondta, ő nem ilyen. Ő nem akar bántani engem. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy ne most. Csak most ne... Mondtam, hogy rendben, elfogadom. De a könyvről mindenképpen kell beszélnünk később.

Aztán szép napot kívántam és elengedtem. Még csak vissza sem fordultam, mert teljesen ledöbbentem a történtektől.

Azt hiszem, itt az ideje lezárni ezt a történetet. Elengedni, tiszteletben tartani a döntését és szeretettel megszabadulni a tehertől, amit az iránta érzett érzéseim okoztak.

Köszönöm mindenkinek, hogy reagált, biztatott! Megléptem az utolsó lépést és talán csak most jön a neheze. :)

Köszönöm 14! Ez van, ezzel kell tovább menni. :)

Az a különös, hogy még mindig nem azt mondta, hogy nincs miről beszélni, hagyjam békén, felejtsem el, hanem azt, hogy ne most... Mintha nem jött volna el az ideje, mintha még nem állna készen. Nyilván ezzel csak én nyugtatom a lelkem, mert még túl friss a seb.

Nem várhatok arra örökké, hogy majd egyszer képes lesz a szemembe nézni és így, vagy úgy, de válaszokat adni.

De a lehetőség továbbra is adott, bármikor megkereshet...viszont én biztosan nem keresem őt többet.

Kedves 17/17! Köszönöm! Valami ilyesmit érzek én is...hogy azzal jobban bánt, hogy kétségek között hagy. Akkor inkább legyen egyszer "fájdalmas" az igazság, minthogy magamban keressem folyton a hibát, hogy mégis miért nem érek annyit, hogy őszinte legyen velem...

Azt hittem, felnőttek vagyunk. Értem, hogy ő magát védi és megértem. De örökké nem futhat el saját maga elől sem...

19/19. Szerintem erről nem esett szó, valóban. :) Éltem az életem, de még mennyire! Pár lánnyal azért összegyűrtem a lepedőt... :D Nem vártam rá soha, hiszen nem volt miért. Nem voltunk együtt. Akkor még azt sem gondoltam, hogy ez ennyire beleég majd a lelkembe. Ha ezt előre tudom, biztosan nem hagytam volna szó nélkül eltűnni az érettségi után. Mert sajnos valahogy minden eddigi párkapcsolatomban ott volt ő is, mint valami szellem. Néha eszembe jutott, pár napig álmodtam vele, aztán ment minden a maga útján tovább... Sőt, az első két barátnőmet ismerte is. :)

Ez a "felbukkanása" most mégis más, mert már több, mint fél éve nem múlik el, akármennyire is próbálkozom. Pedig egyébként az életemben minden rendben van, nincs üresjárat, nem egy pótlék kellett, nem ezt akartam.

Ezért is olyan kétségbeejtő a dolog.

Minden azzal kezdődött, hogy nagyjából két év után újra álmodtam vele. Kiborított teljesen, ezért szerettem volna végleg pontot tenni a történetre, hogy soha többé ne zavarhasson meg semmit. Ezért beleálltam a helyzetbe. Tudom, hogy az én döntésem volt, mert fel akartam szakítani a sebeket, de csak azért, hogy végleg begyógyuljanak. Hogy legközelebb, amikor eszembe jut vagy látom az utcán, semmit ne mozdítson meg bennem. Ne legyek dühös, ne érezzem, hogy cserben hagyott, ne érezzem magam ostobának, amiért azt gondoltam, fontos lehetek neki. És most úgy érzem, kudarcot vallottam...

Azt gondoltam, hogy ennyi idő elteltével meg tudjuk beszélni, hogy mi is volt ez velünk, hiszen felnőttem, már nem vagyok a diákja, és bár ő ezt nem tudja, nem szeretnék tőle már semmi olyat, amire talán gondol, ami miatt talán direkt kerül. Egy őszinte beszélgetésre vágyom. Néhány válaszra, hogy utána oda kerüljön bennem ez a történet, ahová való.

A helyemen vagyok az életemben teljesen, minden téren. Egyedül ez az egy kérdéskör az, amivel nem tudok mit kezdeni, amitől nem tudok megszabadulni. Szerencsére mostanában ritkán jutott eszembe, megszűntek az álmok is. Volt néhány hét, amikor úgy éreztem, megint megy vissza a lelkem legmélyebb bugyraiba, de az csak félmegoldás lenne. És ki tudja, talán 3 év múlva újra előjönne... Nem akarom ezt megkockáztatni. Esélyt sem akarok adni ennek többé.

Szeretném végleg elfelejteni, mintha soha meg sem történt volna. De közben mégsem hagy nyugodni teljesen, hogy mi jár az ő fejében. Pedig nem kellene, hogy ez számítson nekem bármit, és mégis...