Középkorúakhoz és idősebbekhez szól a kérdésem. Van itt olyan köztetek, aki fiatalkorban érezte, hogy rátalált arra, akit keresett, majd elvesztette, és utána csak bolyongott? Hogyan léptetek túl, mi történt végül?

Életemben egy olyan lány volt, akinél azt éreztem, hogy ő az, akit nekem rendeltek, bármilyen nyálasan is hangzik ez. Visszatekintve csak reménytelen szerelmek meg esetlenségek sorozatát látom, soha nem figyeltek fel rám különösebben a lányok. Egy olyan volt, akinél azt éreztem, hogy a bőröm alá lát, és olyannak fogad el, amilyen belül vagyok. Tudni kell rólam, hogy régóta vannak lelki problémáim, nem igazán tudok önmagam lenni társaságban, emellett kissé bogaras, későn érő és különc vagyok. Bárhova megyek, ez hamar ki szokott tűnni. És mindig olyan lányra vágytam, aki mellett teljesen kitárulkozhatok. Ő ilyen volt. Egy nagyon mély érzelmű, humoros, iróniára is képes, cserfes, áldozatkész és játékos lányt kell elképzelni, olyat, akiben rögtön meg lehet látni a jövőbeli anyát.

Hogy mi volt pontosan, és hogy mentünk szét, nem akarom részletezni. Évekkel ezelőtt történt, s bár nem voltunk túl sokáig együtt, nagyon mélyen belém vésődött a személyisége. Azóta, ha lányokkal ismerkedek, olyan érzésem van, mintha csak kartonból kivágott emberekkel ismerkednék. Mintha műanyag ételt ennék. Mintha lett volna valaki, akivel a kommunikáció a 100/100-as pontot ütötte meg, és most mindenkivel mintha 100/5 lenne. Alig akadnak közös pontok, látom rajtuk, hogy nem olyanok, mint én, és nincs meg az a mély lelkivilág. Meg hát nem érdeklődőek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán érdeklődő lánnyal találkoztam életemben.

Ez a sztori már több éves, de nem múlt el olyan nap azóta, hogy ne gondoltam volna rá. Annyira gazdag belső világa volt, és annyira sok volt a közös pont, a közös furcsaság, a hogy az hihetetlen. A családja is nagyon jó fej. Egyszerűen belém ivódott a személyisége, az a fajta volt, aki ha fiú lenne, akkor is nagyon szívesen beszélgetnék vele, mint barát. Tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem valahol, hogy kicsit mintha anyai szeretetet kapnék tőle, de ettől függetlenül férfinak éreztem magam mellette... Azt hiszem, elég részletesen leírtam, mennyire különleges volt. És azt érzem, mióta mással van együtt, hogy nincs perspektívám a magánéletemben. Nem hiszek abban, hogy fog még egy ilyen jönni, mert tudom, hogy nem fog. Kb. a fél karomat fel merném tenni rá. Nem láttam előtte se hasonló lányt. Eleve irtózatosan nehéz bárki olyat találni, akivel nem csak bohóckodunk, hanem tényleg komolyan lehet tervezni, és 30 felé szerintem egyre nehezebb lesz. A másik, amire rájöttem, hogy praktikus, ha valakivel elsők vagyunk egymásnak. Egyszerűen van egy olyan minőségű bevésődés, ami később már nem lesz meg, mert mindenki már tapasztalt, vannak részek, amik kiégtek benne. Több kapcsolaton túlesett felnőttel már nem ugyanolyan összejönni.

Ezeket azt hiszem, elég világosan látom. És eléggé bajban érzem magamat. Nem tudom, mit tegyek. Innen nézve nem nagyon van értelme élni sem.