Tényleg én vagyok a hibás a szakításért, én okozom azt, hogy szeretni vágyó NŐ létére hálátlanul, egyik pillanatról a másikra faképnél hagyott?

Már írtam ki kérdést, ahol persze gyepáltak a válaszolók, de az idő engem igazolt.

Röviden: Volt egy barátnőm, aki duci, depressziós, sírós, érzékeny de iszonyatosan édes, rendes, szerető szívű nő volt, amikor összejöttünk. Olyan fajta, akivel szerettem volna családot alapítani. Kihúztam teljesen a kakiból, nekem köszönheti, hogy nem depressziós, teljesen helyre ráztam, méghozzá úgy, ahogy egy pszichológus sem volt rá képes. Támogattam a tanulásban, majd munkahelyet is biztosítottam neki.

Aztán elérkezett a 20-as évei második felébe, és szinte beteges mértékben más ember lett belőle. Lefogyott, a mániája lett az edzés, agyatlan, szobor testű instagram modell szintű alakot hozott létre magának, elkezdett trendi, szűk ruhákba öltözni, magassarkút hordani, sminkelni, és ezzel párhuzamosan az arca is megnőtt. Megbeszélés nélkül váltott munkahelyet, ahol magas pozícióba került, és a kollégái istenként tekintettek rá, és tőlem is ezt várta el otthon. Pedig én azt a lányt szerettem, aki akkor volt, amikor összejöttünk, nem tudok térdre borulni előtte azért, mert férfi módjára törtet és elkezdett a külsőségeknek hódolni, és nem akar a közeljővőben édesanya lenni, ahogy mindig is álmodoztunk róla.

Végül szakított is velem, mert szerinte ismeretlen férfiaktól több törődést kap, mint tőlem, nekem nem is tetszik, nem tudom értékelni. Azt teljes egészében tagadja, hogy nekem köszönheti a kényelmes életet, amit él, teljesen eltipor. Úgy gondolom, hogy meg is csalt, és valaki más tömte tele a fejét, vagy a feminista kolléganői, de ki fogom deríteni, hogy ki a felelős ezért az egészért.

Helyre akarom hozni, szeretném visszakapni az életünket.

Most tényleg én rontottam el valamit? Mégis mit? Én szívből szerettem egy nőies, visszahúzódó nőt, segítettem neki boldognak és pozitívnak lenni, az életem adtam volna érte. Mégis miért tehetek én erről?