Mikor éreztétek úgy, szakítani akartok a párotokkal?

19 évesek voltunk, 9 hónap után szakítottam vele, amikor észrevettem, hogy mekkora erőfeszítésbe kerül nekem, hogy felszálljak a buszra, és találkozzak vele. Semmi kedvem nem volt hozzá.

Aztán 20-21 évesen , kb fél év után, amikor észrevettem magamon, hogy duplán, sőt triplán védekezek, mert annnyira nem akarom, hogy teherbe essek tőle. Minden hónapban sík ideg voltam, hogy megjön-e. Ellenben amikor 20 évesen az első igazi szerelmemmel jártam, akkor nem is védekeztünk különösebben, annyira tudtam, hogy vele akarok lenni.

Aztán 24 évesen, másfél év után, amikor rájöttem, hogy hiába jófej, meg rendes, meg nincs vele gond, sose leszek vele boldog, mert hiányzik a kapcsolatunkból az a plussz, ami azzá teszi ami.

Az egyiknél huszonkét éves voltam, három éves párkapcsolattal. Az utolsó időkben már nagyon szenvedős volt a dolog. Eleve voltak intő jelek, amikre előbb fel kellett volna figyelnem, például, hogy nem élveztem vele a szexet, bármit csináltunk. Volt olyan, hogy már készülődtem, hogy induljak hozzá, amikor a semmiből rám tört egy rosszullét, és hánytam. Folyton felfáztam, a testem, a szervezetem mintha lázadozott volna a párom ellen. Az volt a baj, hogy mindennek ellenére ragaszkodtunk egymáshoz, de főleg megszokásból.

Aztán volt egy eset, amikor telefonon keresztül olyan durván összevesztünk, hogy két hétig nem is kerestük egymást. Ebbe a születésnapom is beleesett, akkor sem írt semmit. Végül találkoztunk, beszéltünk, előjött azzal, hogy kezdjük elölről, ismerjük meg egymást újra, stb. Akkor már úgy éreztem, valami véglegesen megtört bennem. Ennek ellenére belementem, hogy randizgassunk, de a következő találkozónkon nem bírtam tovább, és szakítottam.

A másik esetnél huszonnégy voltam, egy évet és három hónapot voltam együtt a fiúval. Távkapcsolat volt (Érsekújváron élt, én Budapesten), eleinte minden hétvégén találkoztunk, utána már csak kéthetente, volt, hogy három hét is kiesett. Miután már felszállt a rózsaszín köd, rádöbbentem, mennyire nem passzolunk, elbeszélünk egymás mellett, nem akart működni a kommunikáció. Amellett egyre magányosabbnak éreztem magam a párkapcsolatomban. Fájt látnom, ahogy a kolléganőim a férjeikhez, párjaikhoz mennek haza vagy várnak rájuk a munkahelyen, én meg szenvedtem a szeretethiánytól. Ráadásul dühítettek a párom dolgai, ő is folyamatosan változott: a kapcsolatunk elején ő maga adta oda az innivalóját, hogy igyak - a kapcsolatunk végén csak egyetlen kortyot kértem volna a söréből (mert alapból nem szeretem a sört, csak nagyon szomjas voltam a forró nyári napon), erre forgatta a szemét meg pofákat vágott. A kapcsolat elején hosszú szerelmes levelekkel bombázott, a vége felé ellenben azzal jött, hogy náluk nem szokás a "csöpögés", nem várhatok el tőle szép szavakat. Ami pedig különösen idegesített a végén, hogy a családom fontosabb volt neki, mint én: ő borzalmas körülmények között élt, terrorizálta a nevelőapja, az anyja tojt a fejére, lekezelték, szeretet kimutatása 0... míg az én családom befogadta és szerette őt. A végén már ha összevesztünk valamin, nem az érdekelte, hogy bennem mit okozott a dolog, hanem: "gondolom, most a családodnak megvan rólam a véleménye".

Heteken át érlelődött bennem a szakítás, már tudtam, hogy ennek nincsen jövője, végül egy utolsó nagyobb balhé tette be a kaput. Kimondtuk mindketten, hogy elfáradtunk, és szakítottunk.

Nem is tudom

Mikor rájöttem, hogy

- téyleg minden második hétvégén anyucinél kell lenni p-v

- a barátaival előbb beszéli meg a problémákat, mint velem

- a szexuális életünket IS kiteregeti nekik

- egész életemben szenvedés lesz a szex, és hiába mondom, nem megy el orvoshoz, inkább elkönyveli hogy egészséges - bár nem áll fel a farka kb. sosem

- a "barátnőmmel" isten tudja, mióta csetelgetnek - na, ez volt a vége

Szóval sok minden.

34 éves az úriember, én voltam az első és egyetlen kapcsolata.

29n

Én pont így voltam a volt barátnőmmel, a középsulitól az egyetem végéig és még utána 3 évet, aztán szakítottunk mert elfáradtunk, összejöttünk másokkal, én meg a mostani kapcsolatomban érzem azt, hogy mennyire értékes volt

13 év vele, és egy hülye vagyok hogy unalmasnak éltem meg azt, ami igazából megalapozott lett. Csak fiatal voltam így látni. Most érlelődik bennem a dolog, bár lehet, hogy csak az idő távlatából szebbnek tűnik minden, nem tudom, lehet még most is túl fiatal vagyok konklúziót levonni:)) mármint agyilag túl éretlen.