Egyedülálló anyukák/apukák, nektek mi a történetetek?

Sziasztok!

Arra lennék kíváncsi, hogyan kezdtétek újra az életeteket szakítás/válás után kisgyerek(ek)kel. Boldogok vagytok? A másik fél hogyan viszonyult később a helyzethez?

Az én történetem: 3 hónapja kisfiam apja lelépett a 18 (!) éves kolléganőjével, akivel elvileg a különélés kimondásáig nem volt semmi közük egymáshoz. Azóta odaköltözött a lányhoz. Mindegy, nem is ez a lényeg. A lakásszerződést felbontotta, az én és a pici cuccait összepakolta, minket pedig hazaküldött (a helyzetben a csavar, hogy másik országban élünk). Kis sebnyalogatás után visszajöttem Magyarországról elintézni mindent, lassan, de haladok. Támogatnak, vannak barátaim, de úgy érzem, ez nem fair. Ő boldogan éli az életét a 18 évessel, családi bulikra őt viszi, nem a fiát, velem úgy beszél, mintha egy megutált idegen lennék, amikor nem az én döntésem volt a szakítás. Én az utolsó pillanatig hittem benne, hogy ő igazi szerelem. 3 hónap alatt kezdem sokkal jobban érzni magam, amit szóvá is tett, beképzelte, hogy engem egy új pasi pénzel (?), azért vagyok ilyen, nekem meg amúgy sincs semmi dolgom, mert csak gyereket nevelek. Ja, persze... Legalább normális kommunikációra képes lenne a fia érdekében, de nem, ő felemeli a hangját és a pofámba röhög. Az esetek nagy részében pozitív maradok, de még néha rám jön az 5 perc, hogy hogy történhetett ez.

Meséljetek, nálatok ez hogyan alakult? Minden rendben lett? Isten malma lassan őröl? Apuka foglalkott a gyerekkel és lenyugodott egy idő után?

Köszönöm!