Mi lehetett ez az érzés, egy évvel később? 21/F (HOSSZÚ)

Nagyon röviden megpróbálom összefoglalni.

(INTP vagyok, és aspi, csak a kontextus kedvéért)

Egy éve vetettem véget a 4 éves kapcsolatomnak, mert úgy éreztem, megfulladok benne. Rosszul csináltuk mindketten: egyikőnk sem hagyott a másiknak elég teret, és csak hétvégente találkoztunk, amiből összezárt-erőltetett és kényelmetlen dolgok sültek ki, ha pedig nem történt meg, akkor sértődés (másik városban lakik). Egy másik komoly probléma volt, hogy míg én logikus ember vagyok - vagy legalábbis, mindenki annak mond -, addig ő érzelmes. Nem igazán tudtunk semmiről sem beszélgetni, szinte soha, ráadásul romantikus könyveken kívül mást sosem olvasott. Utálta a kedvenc témáimat, köztük például a történelmet, én pedig azt válaszoltam erre, hogy nem utálhatja, hiszen semmit sem tud róla, majd megkérdeztem poénból, hogy mikor volt a honfoglalás. Nem tudott válaszolni még erre sem.

Minezek mellett, ami végtelenül vonzott benne, az az anyai ösztönének a megléte volt, a gondoskodása, a törődése, a figyelmessége, a türelme, az ártatlansága, az önfeláldozása, az önzetlensége. Megvolt benne az összes nőies tulajdonság.

A szabadság hiányát természetesen nem tudtam megfogalmazni akkoriban. Ezt az 1 évet bezárkózva töltöttem a szobámban, volt időm gondolkodni. Még az udvarra sem mentem ki, és az egyetemet is ott hagytam.

Annyira szerettem ezt a nőt, hogy csak úgy tudtam szakítani vele, ha azt hazudom neki, hogy van valakim, akit szeretek. Ő pedig nehezen, de elhitte, és még 1-2 hónapig szinte napi rendszerességgel keresett, de én mindig elküldtem őt.

Hazudnom kellett neki, mert másképp nem tudtam volna magam távol tartani tőle, és őt sem magamtól, mert szeretem, és a mai napig szeretem. Mikor szakítottam vele, semmi változást nem éreztem, vagy csak annyira lassan, hogy nem vettek észre. A tudatom mélyén mindig ott volt, hogy ő létezik és van, és bármikor elmehetek hozzá, mert tudom, hol lakik, és egyszerűen már csak az is megnyugtatott és biztosította a lelki békémet és biztonságomat, hogy tudtam, hogy ő létezik.

Időközönként írtam neki, megkérdezni, hogy hogy van, de csak rövid és felszínes beszélgetések voltak. De ettől függetlenül én még folyamatosan kerestem.

Ma reggel írtam neki, hogy lenne-e kedve találkozni beszélgetni. Erre azt válaszolta, hogy egy ideje már találkozgat valakivel. Nem tudom leírni, hogy mennyire összetörtem. Nem tudom szavakba önteni, és órákon keresztül fel sem fogtam ezt az egészet. Egyszerűen hiába akartam, az agyam nem vette be az információt, nem volt hajlandó feldolgozni, és még most is csak alig.

Szóval igen, azt hazudtam a barátnőmnek, hogy van valakim, hogy szakítsak vele, most pedig azon "csodálkozom", hogy talált magának valakit egy év után (valójában kevesebb, mint egy év).

Egyébként én ez alatt az egy év alatt sosem értem senkihez - szó szerint, senkihez, még egy kézfogás sem, hiszen senkivel nem is találkoztam. Az utolsó ember, akit megöleltem, az még mindig ő, több mint egy évvel ezelőttről, mikor könnyes szemmel átjött hozzám lényegében könyörögni, én pedig hasonlóan könnyes szemmel haza küldtem, de előtte megöleltem, és hosszú percekig csak álltunk némán, ölelkezve a szobámban.

Miért éreztem magam ennyire összetörve? Nem térek magamhoz, annyira rosszul vagyok. Akkor és ott remegett mindenem, felment bennem az adrenalin, és bekönnyezett a szemem. Azt hittem, hogy már nem érdekel ő engem, és mégis ez a reakcióm erre. Ezután rögtön az érzés, hogy vissza akarom szerezni őt, de ezt szerencsére már megszüntettem, hiszen megtudtam, hogy valami 30-40 körüli férfival van, akivel már le is feküdtek, és aki az anyagiak miatt mindent megad neki, amire vágyott: éttermi vacsorát, meg auto fuvart, mert bonbont és virágot, meg az összes többi marhaságot, amire mindig is vágyott, és amit én sosem adtam meg neki, mert nem tartottam fontosnak (mert logikátlan - mára már tudom, hogy ez hiba volt).

Mindezek ellenére úgy beszél velem, mintha teljes szívéből bánná, hogy csak most írtam neki. Valójában kérdezte is, hogy miért nem írtam ezt korábban, miért csak most, miért nem mondtam el, és így tovább. Úgy érzem vissza tudnám szerezni, de már nem akarom - nem, azután, hogy mással lefeküdt.

Ez alatt az egy év alatt megváltoztam, szinte teljesen, és végre értem, hogy mit jelent, hogy "energiát feccölni egy kapcsoltba" (korábban fogalmam sem volt), és belátom a fontosságát. Bár továbbra sem értem, de ha a nőknek az ilyen apró marhaságokra van szüksége, hát nem sajnálnám rá a pénzem egyáltalán.

Miért érzem ezt ennyi idő után is? Mit tegyek, hogy elmúljon? Eltelt több, mint egy év, és bár végig rosszul voltam, de sosem ennyire.

Néhány hete ismerkedni kezdtem - nulla sikerrel, leginkább azért, mert senki sem tetszett "belsőre" - és semmi problémám nem volt vele. Ez pedig most elpusztította a világomat, megfosztott attól a "tudat alatti biztonságérzettől", ami megvolt, amíg a magaménak tudtam őt.

Végül is, mégsem lett rövid... sajnálom, de nem tudok erről senkivel sem beszélni, mert egyetlen barátom sincsen.