Miert hianyzik valaki reggel felkeles utan es miert mulik el az erzes delutanra, estere?

A te gyereked?

Szerintem most vagy megrekedve a lezárás és az új felé nyitás között.

Nekem nagyon furcsa, hogy csak így beszélsz a gyerekeidről. Egy másik országban élnek a gyerekeid akiknek te vagy az apjuk. Nem zavar, hogy nem veszel részt egyáltalán az életükben, nem neveled őket, nem látod őket reggel felkelni, nem játszol velük, nem viszed őket az iskolába, nem neked mesélik el, hogy kivel labdáztak az udvaron vagy milyen kutyát láttak az utcán?

Már csak ezekért én bizony újra és újra és újra megpróbálnám az anyjával, mert ez egy iszonyat törés az életükben (tapasztalatból tudom). Nem megcsalás/átverés stb volt köztetek, hanem csak veszekedtetek a külföldi élet nehézségei miatt. Mindketten hibáztatok, de a legnagyobb hiba a feladás volt.

Ha jól értem a szavaidból, igazából csak azért mentetek szét, mert neki nem volt segítsége. Számomra inkább az a meglepő, hogyan bírta ki ennyi ideig? Tapasztalatból beszélek, nem egyszerű külföldön, de ha a szülők összetartanak és nem széthúznak (mint nálatok), hatalmas előny a gyerekeknek (többnyelvűség, kettős állampolgárság, világlátottság stb) és a szülőknek is (bizalom, összetartás, egymás támogatása). Ezt az egészet csak úgy eldobni mert 'ugy erezte nincs segitsege'...ennyi számodra egy családért küzdés? Ennyi a családapaság?

Persze, hogy valaki új egyből vonzóbb. Nem veszekszik veled a gyerekeken, az életeteken, vele "csak" randizgatni kell kötetlenül.

A hiányérzeted talán a lelkiismeretedből jön, mert egyszer családapa voltál és volt családod.

Nem tudok mit tanácsolni, teljesen ellenkezik minden gondolatom a tieddel, pontosan mert tudom milyen nehéz külföldön megtepeledni, családod alapítani és összetartani és rengeteg áldozatot hoztam és hozok emiatt a mai napig. De nekem sikerült megoldani a problémáimat és nem "adtam kabátot" rájuk, ott köpném szembe magam a tükörben, ha ilyet valaha meg tudnék tenni.

Ezeket eddig nem írtad, de lényegében a véleményem változatlan.

Semmi sem megoldhatatlan úgy, hogy nem megcsalás/átverés és hasonlók történtek hanem csak szimplán nem jöttök ki. Ilyenkor szoktak változtatni az élethelyzeten, megoldást keresni, nem pedig szétmenni. Elmehetett volna a párod is dolgozni, vagy te más munkát keresel, vagy bármilyen megoldást, ami neked, nektek és a gyerekeknek is jó. Vagy ha szétmentek is, nem külön országban éltek tovább hanem megoldjátok egymás közelében, több ilyet ismerek. Áldozattal jár de hát nehogy már az ember a saját gyerekéért ne hozzon áldozatot.

Az érzés pedig a lelkiismeretedből jön, mert régebben még családos ember voltál és megszoktad a családot, a napi rutint. Ahogy az új valakivel kialakítod a kapcsolatot úgy szépen el fog múlni ez magától. Ha pedig vele vagy mással új családot alapítassz, akkor pedig még jobban el fog múlni ez az érzés. Majd öregkorban jön elő ez újra, mikor az ember szeretné bepótolni az elmúlasztott dolgokat (szintén saját tapasztalat), akkor sokat lehet javítani a kapcsolatokon, de bepótolni már nem lehet persze.

Egyedül a gyerekeidben nem fog SOHA elmúlni az érzés, hogy az apjuk dobta őket teljesen mindegy milyen indokból (mondom ezt 35 év elteltével....). Teljesen mindegy, milyen gyakran beszélsz/találkozol velük. Bennük az van, hogy apa valahol külföldön él, messze. (egyébként idővel durván ritkulni fognak a látogatások, kb évi 1-2-re). Nem tudom leírni, milyen érzés, mert az egész személyiségre, életre hatással van, egy teljesen más ember lesz így valakiből. Azt tudom, hogy én, aki ezt már láttam a szenvedő fél szemszögéből, inkább egész életemben befogom a szám és nyelek asszony előtt, minthogy elhagyjam a gyerekeimet. Szerencsére erre nincs szükség, mert mindketten meg akartuk menteni a családunk és addig dolgoztunk rajta (kb 3 évig) amíg helyre nem hoztuk. Azóta jobban összetartunk mint előtte valaha.

Hány évesek a gyerekeid?

Egyébként kivétel nélkül minden elvált ember azzal takarózik, hogy jobb mint veszekedő szülők mellett felnőni. Mintha csak ez a két véglet létezne.

Én úgy látom, hogy a gyereknek majdnem tök mindegy, hogy a szülei imádják egymást vagy pedig csak egymás mellett élnek. Ami neki számít, hogy elmondhassa a szülőnek az ő kis világának az élményeit, hogy elesett az udvaron, hogy látott egy buszt, hogy összebarátkozott egy másik gyerekkel. Párom szülei 30 év után vallották be, hogy csak a gyerekek miatt maradtak együtt, évtizedekig csak egymás mellett éltek. Páromnak mégis boldog gyerekkora volt és legnagyobb problémája az épp aktuális diákszerelem meg a jegyek voltak.

Én is évekig voltam fasírtban a párommal. Volt idő, mikor csak veszekedtünk normálisan már nem is beszéltünk egymással. A gyereken meglátszott igaz (hisztisebbek voltak), de még így is teljesen normális gyerekek voltak. Soha nem kérdezte meg, hogy 'apa boldog vagy?' vagy 'apa szereted te anyát?' azt viszont állandóan kérdezte, hogy mi lenne ha az ágy alá bújnánk, mi lenne ha megnéznénk ezt a mesét, mi lenne ha palacsintát sütnénk...ezekről maradsz le, az apaságról. És mondom, teljes egészében megváltoztatja a gyerekek életét/személyiségét ez, tudom, tapasztalat.

És olyan nincs, hogy nincs megoldás. Pont testvéremék elváltak és anyuka azért nem ment külföldre a pasijával, mert akkor elválasztaná a gyereket az apjától. Így inkább maradtak egymás közelében, a gyereknek ez a legjobb. És ha a pasi annyira akarta volna, akkor ment volna ő az anyuka után, de hát annyira mégsem akarta.

Szóval tényleg nehéz nekem megérteni, miért tetted ezt a gyerekeiddel. A külföldi jobb fizetés miatt? Hát amikor nálunk volt, hogy szétmegyünk és akkor asszony ment volna haza Magyarországra, komolyan megfordult a fejemben, hogy megyek utánuk és Magyarországon fogok dolgozni, csak hogy a közelükben éljek. Otthon is lehet jó életet élni, egzisztenciát építeni, csak akarni kell. Ráadásul a külföldi munkatapasztalattal még jobb állásokra is tudsz jelentkezni.

És igen, ahogy nőnek a gyerekek úgy több időt fogtok együtt tölteni....annyira ismerem ezt a dumát (mond már ez egy gyereknek, hogy majd ha megnősz, többet leszünk együtt - ez az, még azt is tedd a vállukra, azért nem kell az apjának, mert még túl kicsik!) ugyanezt kaptam én is. Csak azt nem látod, hogy idővel nem apa leszel, hanem haver...ahogy az én esetemben is volt. Pedig anyám egy rossz szót nem szólt apámra soha. Aki nincs jelen a mindennapjaidban, kizárt, hogy apának tudj rá tekinteni. Sőt, ha egy ilyen apa akar nevelni, teljesen életszerűtlennek hat az egész, inkább nevetségesnek. Az én apám 6 évesen hagyott el és szépen lassan az évek alatt leredukálódtak a látogatások, mert beteg vagyok, asszony terhes, kisbaba van, beteg a gyerek, nyaralni megyünk...és csak a külföldről hazalátogató és ajándékokkal kompenzáló haver lett belőle. Remek a viszonyunk a mai napig, de soha nem kérdeztem rá miért tette, soha nem panaszkodtam neki, soha nem meséltem a rossz dolgaimról és tudod miért nem? Mert nem akartam még jobban elveszíteni...a legjobb gyerek akartam neki lenni (mivel eddig nem voltam jó, mert elhagyott), aki csupa öröm és akkor hátha többet találkozunk. Ez egy gyerek reakciója, aki nem érti miért hagyja el az apja, miért nem tud megoldást találni, inkább magában tart minden fájdalmat mert annyira szereti az apját, hogy amikor találkozik vele maximálisan csak a jót akarja vele átélni...pontosan ezt teszed te is a gyerekeiddel.

És olyan nincs, hogy belefáradtál. Az van csak, hogy nem látod a kiutat, mert annyira nyakik benne vagy. Asszony egy hisztis p*csa és túl büszke vagy, hogy benyelj neki mindent...mondom mindketten bőven hibáztatok. Nem is kétlem, hogy már eleged van belőle, csak azt nem látod, hogy amit most teszel, annak milyen hosszú távú következményei lesznek. Te elsősorban apa vagy, és csak utána férfi vagy társkereső ember. Apa vagy, a gyerekeidnek az isten, a példakép, rólad mintázva fognak párt keresni maguknak, te tanítod meg őket a család jelentésére, a biztonságra, támogatásra. Ezeket nem adod meg nekik. Legjobb esetben is csak elrettentő példa leszel majd, hogy 'nem hagyom el a családom majd úgy mint az apám'.

Nem hiszem, hogy bárki nálam jobban meg tudná járni a poklot az asszonnyal, mert tényleg egy eszméletlen akaratos párom van (megcsalás más tészta, itt most a szimplán nem jövünk ki esetről beszélek). De pont az akarat tart minket össze és hozott ki mindket minden gödörből. Én már apa vagyok elsősorban és az utolsó lehelletemig a gyerekeim mellett fogok maradni, akármi is történjék a házasságommal.

Tanácsot nem tudok adni mert minden ember a saját tetteiért felel. Csak a legjobb tudásommal akartam megmutatni, hogy mi van neked a pakliban, mert ezt egyáltalán nem látod.

Egyébként a nők imádják a csöpögős jeleneteket. Minden esetben, mikor tökönrúgtam magam és odaálltam az asszony elé, dorombolt mint egy kiscica és minden rendben volt. Minden egyes beszólásnál, odacsípésnél nyeltem egy nagyot és nem vettem a lapot. Ezt ő is vette aztán és ő is elkezdett nyelni az én hülyeségeimnél. Aztán szépen lassan (jópár visszaesés után) kijöttünk a gödörből. Hihetetlen, de képesek az emberek alapvetően is megváltozni idővel, csak közös akarat kell hozzá.

Még egy gondolat, aztán tényleg befejezem.

Ki mondta, hogy könnyű a család vagy a házasság? Pont, hogy többszörösen nehezebb. Mert kapcsolatból kiugrassz és kezdessz egy másikat. Ha az sem jön be keresel másik nőt. Csak azt nem tudod, hogy ami elől elfutsz, az ugyanúgy elő fog jönni majd egy másik kapcsolatban. Ha nem tanulod meg megoldani a problémákat, akkor majd egy másik kapcsolatban fogod (vagy ott sem). Olyan nincs, hogy könnyű. Csak nehéz van...de pont ezért jó is a család, mert minél több energiát fektetsz bele, annál többet kapsz vissza, annál jobban fogod te is értékelni az elért eredményeid. Nem ott és akkor, de idővel igen. Még egyszer mondom, nem családon belüli erőszakról vagy megcsaládról beszélek. Csak a sima hisztis p*csa a nőm esetről. Bárkivel ki lehet jönni, ha vagy annyira férfi, hogy lenyeld a hülyeségeit és helyretedd az asszonyt. Veszekedni egy gorilla is tud. De veszekedésben leültetni az asszonyt, elmondani neki hogy ha törik ha szakad de küzdessz értetek és meghallgatni...na ahhoz kell embernek lenni barátom.