Hogy tudnám elfelejteni ennyi idő után?

Átérzem!!! Bár nem az én hülyeségem miatt szakítottunk, hanem ő volt így vele, hogy megérett benne a gondolat, én is rátettem egy lapáttal a féltékenykedéssel (részben jogos volt). Na, hát az első pár hónap gyötrelem volt, ráadásul mindig alakult neki valakivel valami, ami aztán mindig kiderült, hogy csak ő akarta volna, a lányok abszolút nem, szóval rengeteg csalódás érte hirtelen. Amikor az első 1-2 lányról tudomást szereztem, megráztam magam, és úgy döntöttem, hogy élni fogom az életemet, ahogy azt kell. Elkezdtem edzeni járni, befestettem végre a hajam, szoliba jártam, hogy a velem született hullasápadt bőrömmel kezdjek valamit végre, barátokkal találkoztam. Néha kommunikáltunk egymással, egy idő után már nyitottabban, ráébredt, hogy mégse volt olyan rossz velem. Bevallom, hogy összejártunk, igaz nem sokszor... kb havonta egyszer. És azt sem minden hónapban. De ahelyett, hogy boldog lettem volna, vagy újra beleszeretek, eltávolodtam. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem kell ez az egész, ezelőtt ha nem kellettem neki, akkor ezt a dolgot le kell, hogy zárjuk.

Tehát alapvetően az én filozófiám az volt, hogy élem az életemet, adok esélyt másoknak, magammal foglalkozok, egyszóval felszívtam magam, és amikor az élet mégis úgy hozta, hogy újra érdekeltem, már másra voltam nyitott. Azóta van barátom, és már egyáltalán nem érzem úgy, mint régen, hogy na ő életem szerelme. Sosem volt az, és ezerszer, mit ezerszer, milliószor boldogabb vagyok most! Életem legjobb döntése volt végre elfelejteni, és nyitni más fele... :)