Szánalmas, de 3 éve nem felejtem őt. Mit tegyek? Első komoly kapcsolat volt.27/N

Pszichiáterre neked nincs szükséged. Pszichológusra talán, de én nem javasolnám egyiküket sem, mert az egyetemen beléjük vert sémákat fogják rád húzni. Mivel egy pszichiáter nem mondhatja azt a betegének, hogy nem tudja a megoldást, mindig fog találni valamit, még ha teljesen téves is a diagnózis. Mivel érzelmileg nem állnak közel hozzád, ezért hiányzik az empátia érzése is sokukból, és nem tudják feltárni jól a probléma gyökerét. ** szakembert javasolnék. Vagy egy olyan képzett life coach-ot, aki konkrét feladatokkal látna el téged, hogy menedzselni tudd az érzelmi életed is, ne csak a karriered menjen, meg a szellemi és fizikai életed.

** A védjegy jogtulajdonosa nem járult hozzá a szó használatához.

A régi szerelmet csak egy új feledtetheti. Más megoldás nincs.

Tényleg szánalmas vagy!

Azt, hogy mi az amitől egészen pontosan elmúlt, mi az amitől el tudtam felejteni, azt konkrétan, orvosi rendelvényszerűen nem tudom megmondani. Ha tudnám a gyógyírt egészen biztosan előadnám, de sajnos nem tudom. Ez nálam valahogy úgy alakult, mint amikor mondjuk az elemlámpában lemerül az elem. Először fényesen világít, aztán egyre kevésbé, végül teljesen kialszik. Olyan módon, mintha agymosáson vagy elektrosokkon mentem keresztül, mind a mai napig nem törődött ki az emlékezetemből. Hét évig voltunk együtt és emlékszem szinte mindenre, a hangjára, a nevetésére, a ruháira, még az összes megszokott helyünkre is, ahol találkozni szoktunk munka után... Az első évben hihetetlenül nehéz volt, egyedül laktam már a volt lakásunkban (amit azóta eladtam), de sokszor úgy éreztem, hogy még mindig ott van velem csak éppen leugrott a sarki fűszereshez csillagánizsért. Sokszor, amikor elment a szomszéd az ajtó előtt, felálltam ültő helyemből, mert azt hittem Ő jött meg. Néha csak úgy megálltam az ajtó előtt és belülről néztem a kilincset, hogy vajon nem nyomódik–e le és a következő pillanatban nem áll–e helyre minden, ahogyan régen volt. Aztán amikor tudatosul benne, hogy ennek ténylegesen, visszacsinálhatatlanul vége van, akkor iszonyatosan rosszul lettem. Pár hétig ki sem mozdultam a lakásból. Fel sem húztam a redőnyöket és a sötétben sírtam napokon keresztül. Volt, hogy meg csak úgy feküdtem a nagy semmi közepén, nem gondoltam semmire sem és azt sem tudtam hol vagyok. Végül felingereltem magam és dühbe jöttem, a földhöz csapdostam egy csomó drága tányért és poharat, amit azóta nagyon megbántam. Aztán sírtam és aludtam megint, nem is tudom mennyi időn keresztül, talán több napig is egyfolytában. Egyszer csak pedig felébredtem. Először azon morfondíroztam, hogy mégis milyen napszak lehet. Alapból arra gondoltam, hogy éjszaka van és én vagyok a legelmebetegebb ember a földkerekségen, mert nappal fekszek és éjjel kelek mint valami kis névtelen erdei állatka. Na, nagy nehezen feltápászkodtam, a szobában teljesen vak sötét volt (akkoriban csináltattunk új hőszigetelt abkakokat modern redőnyökkel, amelyek teljesen kizárják a fényt), odabotorkáltam az egyik ablakhoz és felhúztam a redőnyt. Hirtelen meg is szédültem, mert fogalmam sem volt róla hol vagyok; az ablakon ekkor gyönyörű, kristály tiszta és ezüstös reggeli fény áradt be. Reggel fél hét volt, még nem az igazi tavasz, de már elmúlt a tél a maga össze búbánatával és üszkös betegségével, rügyeztek már a kerti fák, néhol madár is átrepült talán a szikrázóan ragyogó égbolton. Teljesen kivilágosítottam a lakást, fogtam a seprűt és a lapátot, összetakarítottam, felmostam, levittem a szemetet. Előkapartam a szekrényből valami tűrhető ruhákat, pénzt vettem magamhoz és megindultam az utcára. Nem volt sehol egyetlen lélek sem, kihalt volt az utca mint egy használaton kívüli hollywoodi filmes díszletváros. Elbandukoltam a közeli pékségig ami még nem volt nyitva. Pár percet várni kellett a nyitásra, de az ablakon keresztül már látni lehetett a frissen sült, illatos péksütemények kivilágított tömkelegét. Kinyitották az üzletet én meg bementem. Az első ember, akivel találkoztam a szakításunk után egy eladólány volt a pékségben, legnagyobb meglepetésemre akkorát mosolygott rám, hogy majdnem rögtön elájultam a látványtól. Annyira kedvesen és udvariasan szolgált ki, hogy szinte már szégyenkeznem kellett a pár félig morcosan odaröffentett szó miatt, amelynek következménye képpen barackos–túrós, leveles péksüteményhez szerettem volna hozzájutni. Miután a pékségből kijöttem, nem mentem haza, hanem a Városligetbe mentem. Ott leültem egy öreg fa tövében és alaposan bereggeliztem. Kakaót ittam és azon csodálkoztam eddig mennyire butaság volt, hogy a túlzott felnőtteskedés miatt nem ittam elég gyakran kakaót. Amikor pedig teltek múltak az évek, sokszor nagyon változó volt az állapotom. A volt párommal közös barátaink szinte mind felszívódtak. Dolgoztam, néhány új barátot találtam, de ezek nem voltak tartósak. Kövér lányokkal barátkoztam, nevetgéltünk kávészünetekben, de igazi kapcsolat soha egyikkel sem alakult ki közöttünk. Gitározni kezdtem tanulni meg könyveket vásároltam halomra és ezek közül mindegyiket ki is olvastam. Francia nyelkönyvet is vettem, mert az angolt addigra már meguntam. Vettem egy biciklit s azzal suhantam néha keresztül a városon. A Margitszigetre jártam sétálni teljesen egyedül s ezt sokszor még ma is megteszem. Néha ott üldögélek egyedül a paron, odalent a kövek között. Bevásárlóközpontokban nézegettem a kirakatokat, nagy ritkán beültem valahová kávézni, ilyenek. Ezeket csináltam talán évekig... Hosszú leveleket írogattam a volt barátaimnak aki sohasem válaszoltak semmire sem. Egy idő után ezért, meg a szakítás miatt természetesen gyűlölni kezdtem az embereket, de ez nem tartott igazán sokáig. Tudtam, hogy ez rossz és ezen mindenképpen túl kell tennem maga akkor, ha még valaha normális életet szeretnék élni. Voltam egy pszichológusnál, egy klinikai pszichológusnál és egy pszichiáternél, akik közül egyik sem tudott olyat mondani amivel nekem bármit is segített volna. Engem beszéltettek, de Ők maguk nem szóltak egy árva szót sem, a pénzt viszont minden esetben zsebre tették. Most így utólag úgy gondolom hasznosabb lett volna, ha ebből a pénzből inkább állatkertbe megyek, hiszen a páviánokon, a csimpánzokon legalább lehet nevetni. Magamtól találtam rá olyan könyvekre, amelyek nagy benyomást tettek rám és rendkívül sokat segítettek a múlt feldolgozásában. Ilyen volt pl. Paulo Coelho Veronika meg akar halni című könyve, vagy Murakami Haruki Kafka a tengerparton című könyve, vagy Tolsztojttól az Anna Karenina és még sorolhatnám, de nem teszem. Az olvasás volt az ami kizökkentett a mókuskerékből, elterelte a figyelmemet, miközben rengeteg mindenre megtanított. Na, meg még randiztam jó sok lánnyal, az elsővel majdnem egy év levelezés után. Én írtam Ő meg mindig visszaírt, összebarátkoztunk. Sokszor hívtam már az elején is, de mindig nemet mondott, aztán egyszer csak nem mondott nemet. És akkor találkoztunk, beszélgettünk, de több azóta sem történt köztünk. Találkoztam a gyerekkori első szerelemmel is, vele is beszélgettünk, habár Ő kevesebb időt szentelt nekem mint az, akivel csak egy éve ismertük egymást. De rosszat róla sem mondhatok, mert amit mondott, abból egyértelműen nem lehetett másra gondolni, minthogy mindenképpen csak is jót akar nekem. De jaj, sokszor én voltam a hülye, mert akkor még azt sem tudtam hogyan kell randizni. Majdnem mindent elrontottam amit csak lehetett. Mostanra tanultam csak meg nagyjából mit hogyan is kell csinálni. Na, de nem akarom tényleg hosszabbra nyújtani, így is már túlléptem a normális limitet, ha az életben vannak egyáltalán normálisnak mondható dolgok... Szándékosan döntöttem el egy évvel ezelőtt, hogy ebből elég volt. Hangosan kimondtam, hogy eddig volt a nyüglődés, a szenvedés és nincs tovább, elég volt. Eldöntöttem, hogy változtatok az emberekhez való hozzáállásomon, de ezt mostmár nem írnám le részletesen, mert leírtam millió személyiségzavaros vagy csak depressziós kérdezőnek amit szerint tenni kellene az állapotukkal. Persze aki kérdez annak szívesen válaszolok most is, amint időm engedi szívesen megosztom a tapasztalataimat bárkivel. De én nem okoskodok, nem osztogatok senkinek kéretlenül tanácsot, mert akkor lehet hiteltelenné válna az amit mondani tudok ebben a témában. Aki kíváncsi rá, annak elmondom, akit meg nem érdekel vagy kötözködik, az tegyen azt amit akar, nekem semmi közöm senki életéhez. Nem akarok beleszólni kéretlenül semmibe sem. Change your mentality, változtass a hozzáállásodon. Ne gondold, hogy minden ember téged gyűlöl, mert ez nincs így. Éppen ugyanannyian szeretnének, ha hagynád csak ezeket az embereket valamiért figyelmen kívül hagyod... Meg egyebek. Ezek azok a dolgok, amelyeket ha megértünk, akkor már könnyebben mennek majd a dolgok. A felejtés meg a pártalálás is. Persze ez most nem teljesen ide passzol, de azért gondoltam nem baj, ha elmondom mint gondolok... Szóval visszatérve az elemlámpa effektusra, egyszer csak lemerült az elem. Hogy az idő tette, vagy a sok esemény, amelyeken azóta keresztül mentem, ezt nem tudom. De ami egészen biztos, ma már olyan, mintha egy nagyon régi ismerős emléke lenne, akivel ismertük egymást, de sohasem volt közöttük különösebb baráti kapcsolat. Ez az érzés egészen hasonló ahhoz, mint amikor valaki egy gimnáziumi évfolyamtársára emlékszik vissza. Sokszor láttam, sokszor találkoztunk a gránitfényt árasztó folyosón, esetenként, amikor nem volt jobb dolgunk, még köszöntünk is egymásnak. De semmi több, nem zaklatja fel a lelkemet és a gondolataimat, mert kialakult benne valamiféle opálos védőburok, mint a múzeumi tárlók, ami alatt ott van a megcsodálni kívánt tárgy, de hozzáérni, összefogdosni nem lehet. Mostmár nem zavar az emléke, nem zavar abban, hogy másokkal tudjak ismerkedni és ezt igyekszem is megtenni amikor csak lehet. Egy új szerelemnek kell teret engedni tényleg, de addig ameddig nem zártad le magadban az előzőt, addig az sem fog működni. Ameddig nem vagy rá felkészülve, addig addig akár ágyút is sütögethet a füled mellett a hős szerelmes, addig nem fogod észre venni a lehetőségetet. Szembe kell vele nézni, feldolgozod magadban az egészet ami történt, levonod a következtetéseket és utána lezárod az ezzel kapcsolatos érzelmeidet, gondolataidat. Ezt a munkát szerintem nem lehet megspórolni vagy aki le akarja rövidíteni az utat az is lehet, hogy oda ér. Csak benne marad az összes tüske, amelyeket előbb egyesével ki kellett volna huzogatni. Bocs, hogy ilyen hosszút írtam, így is rettentően tömörítettem mindent.