Miért van az, hogy a szakítások egy bizonyos része nem örökre szól?

Én ezt gyengeségnek tartom...

Vagy nem törődtek azzal,hogy inkább meggyógyítsák a kapcsolatot,hanem eldobták és közben még később is ott az érzelem,vagy nem tudnak kitartani amellett,hogy nem volt jövője a dolognak.

Gyengeség így is,úgy is.

Nekem egy 2,5 éves kapcsolatom volt ami szinte az elejétől kezdve tele volt szakításokkal. Fogalmam nincs összesen hányszor játszottuk el. Mindenesetre én azért csináltam mert az első barátnőm volt, és már 21 éves voltam. Korábban nem arattam nagy sikereket a csajoknál, és épp emiatt ebbe rettenetesen kapaszkodtam, pedig minden rosszat elkövetett a barátnőm amit el lehet követni. Mindig én alkalmazkodtam, hisztis volt, akaratos, meg is csalt. De én végül mindig megbocsájtottam mert ez volt a könnyebb út.

Sokáig úgy éreztem hogy nem lenne erőm előröl kezdeni a randizást valakivel, 0ról felépíteni megint mindent ha már a mostaniban annyi idő és energia benne van. Arról nem is beszélve hogy féltem hogy mi lesz ha nem találok mást. Így tűrtem.

Aztán 2,5 év után végleg elszakadt a cérna, sikerült magamra szedtem némi önbizalmat, és annyira elegem lett már az egészből hogy szabályosan megkönnyebbültem amikor szakítottam végleg.

Sok időt elpazaroltam, és a jelenlegi tapasztalataimmal visszagondolva fél évet se töltöttem volna a lánnyal, és örökre megtanított arra hogy mással már nem fogom eljátszani ezt. Valami vagy működik, vagy nem.

De akkoriban még nem voltam ilyen magabiztos. Gyenge voltam, ebbe kapaszkodtam, és ez volt a könnyebb út.

Fura..., ezt a töltöttkáposztás dolgot az exem mondogatta...

Egyébként számos oka lehet:

- anno rossz volt az időzítés

- még mindig éreznek egymás iránt valamit

- utólag jön rá az illető, hogy mennyire fontos is volt a másik a számára

És a többi, és a többi.

Azért van mert:

a, Két érzelmileg nem felnőtt (kortól független) ember találkozik, akik akár boldogok/boldogtalanok külön külön, végső soron egymásra támaszkodnak. Ezeknek a "folytatásoknak" bár értelme nem sok van, sokszor megtörténik; lehet húzni halasztani, összejönni szakítani. Ha már a jól ismert "töltöttkáposzta" mondást hoztad fel, akkor ezt az esetet vehetjük annak. Ez tényleg nem jó felmelegítve.

b, Két érzelmileg felnőtt ember találkozik, összejönnek. Mindenki ember, tehát mindenki hibázik (remélhetőleg okul belőle). Ha ezt képesek felismerni, csiszolni magukat érzelmileg, javítani a rossz tulajdonságaikon, és képesek áldozatot hozni, mert belátják hogy csak úgy működhet valami, és nagyon sokat kell dolgozni egy kiváló kapcsolatért, akkor idővel újra összejöhetnek, annak van értelme. Ez csak akkor lehetséges, ha ezt mindkét fél belátta, és mindkét fél fejlődött, és sikerül vonzalmat újra kialakítani. Ez viszont nem a töltöttkáposzta esete. Nem illik rá. Ez az elültetett virág esete. A régi virágot nem locsolta a két fél eléggé, kiszáradt, elhalt. Okultak, tanultak, belőle, idővel megbeszélték, és még mindig fontosak egymásnak. A régi virágot (párkapcsolat) már kár öntözgetni, azt ki kell dobni a kukába, el kell felejteni. De új virágot még ültethetnek. A locsolásra figyelni kell. Persze fontos, hogy a két félben ne maradjon tüske, és fel tudjanak nézni egymásra. Ez az eset elég ritka, sajnos érzelmi intelligencia szempontjából társadalmunk 99%-a satnya. De előfordul.

Ezért nem szól örökre a szakítások egy bizonyos része. Remélem sikerült valamelyest jól összefoglalnom.