Tudnátok tanácsot adni? Szakítsak vele, vagy várjak még, hátha változik?

20 éves lány vagyok, 1,5 éves párkapcsolattal a hátam mögött. A srác előtt csak egy barátom volt, vele két hónapig voltam együtt, de nem szerettem bele, ezért szakított velem, szóval a lényeg, hogy nem vagyok kapós.

Kb. az első perctől voltak problémák (kezdésnek 280 km távolság, de ha a fősulin vagyok, csak 140 km) ami még nem lett volna baj, meg az se, hogy páromnak én vagyok a legeslegelső barátnője. Viszont a tapasztalatlanságából adódóan nehezen szokott meg, miután összejöttünk 1 hónap múlva láttam (aug. közepe) majd legközelebb október közepén. Telefonon beszéltünk akár hetente többször is, de a találkozás nem jött össze. Aztán elkezdtünk találkozgatni kb. 2-3 hetente 2-4 napra, és jobban megismertük egymást, stb. szóval minden jó lett egy ideig.

Már 1 éve ilyenkor a téli vizsgaidőszakban probléma volt, hogy nem tanul, nem sikerülnek a tantárgyai. A szülei mindig cseszegetik emiatt, próbálom én is mondani neki, hogy tanuljon, mostanában pedig sokkal jobban lehordom. A probléma az, hogy ő is tudja, hogy tanulnia kellene, de nem minden tantárgya érdekli, és azokat nem szívesen csinálja, pedig tudja, hogy muszáj.

Amikor leülnék vele beszélni erről, ő sosem akar, vagy ha mondom is, ő csak hallgat, szomorú lesz, mert tudja hogy igazam van, meg hogy jót akarok neki, de egyszerűen képtelen változni és még mindig nem szedi össze magát. Próbálom motiválni, kb. a csillagokat lehoznám neki az égről (pedig mint rájöttem, nem vagyok szerelmes belé, csak iszonyúan szeretem és ragaszkodom hozzá) de ez se hat rá. Nemrég mesélte, hogy a tanárait is hallotta miközben "kibeszélték" és ők is a motiválatlanságára panaszkodtak. A szülei (főleg az édesapja) tőlem várja a megoldást, konkrétan a szemembe lett mondva, hogy vegyem rá, csináljak vele valamit.

Én tényleg próbálkozom, de kezd elfogyni a türelmem. Egyre többet jár a fejemben az a gondolat, hogy szakítanom kellene vele, de túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy legyen valakim, meg szeretem is, de nem szerelemmel. Emellett a családja nagyon szeret engem, meg én is őket, a legjobb barátaival is nagyon jól kijövök, végre vannak fiú barátaim is!

A szakítás ellen szólna elméletben, hogy nagyon félek attól, nem találok mást helyette, ami hülyeség, hiszen fiatal vagyok, de a korábbi negatív tapasztalatom miatt nagyon félek, hogy nem találnék egy új társat. Ezt erősíti is sajnos tesóm példája, aki lassan 2 éve nem talál magának semmit, pedig nagyon rendes, megvan a diplomája, dolgozik, vannak céljai és álmai, amiért küzd.

Szóval a kérdésem lényege az lenne, amit fent is feltettem, csak gondoltam megemlítem a körülményeket.