Mit tegyek, hogy újra higgyen a kapcsolatunkban?

Ő 31 éves férfi, én 35 éves nő vagyok. Szinte napra pontosan 4 éve voltunk együtt. Kapcsolatunk elején szinte nekem kellett megküzdenem érte, apró lépcsőfokonként csiszolódtunk össze. Kezdetben a szülővárosomban éltünk, már össze is költöztünk. Itt 1,5 évig voltunk, teljes szeretetben, majd Ő visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott a szülővárosában, így el kellett engednem. Jött egy év távkapcsolat, ami eléggé hullámvölgyekkel tarkított volt, sokszor vitáztunk, de mindig nagyon vártuk a találkozást. Volt olyan, hogy váratlanul betoppant hozzám, ezek nagyon jól estek nekem. Tényleg volt 2,5 szuper évünk! Aztán jött nekem is egy álláslehetőség abban a városban, ahová elment, így az itteni munkámat lemondtam, aláírtam ott a szerződést. Ő úgy láttam, örül ennek, majd mikor már épp cuccoltam volna Hozzá, felhívott, hogy mégsem szeretné. Azt tudni kell Róla, hogy végtelenségig döntésképtelen, és van egy-két jóakaró barátja, akik egyből rávágják a sablont: "hagyd ott, ha kétségeid vannak" és társai... az egyik srác pszichiáter, nagyon szuggesztív tud lenni, pedig az Ő párkapcsolatai sem kutyák (3 nap után összeköltözés, 2 hét után eljegyzés az aktuálissal, majd mikor nem jól alakul, öngyilkossággal fenyegetőzés, stb... szóval jó kis "szakember", de a Párom hisz Neki, mivel ez a szakmája a srácnak...)

No, ott tartottunk, hogy költözés... végülis nagy nehezen belement, hogy próbáljuk meg. Örömmel mentem oda, de nem azt kaptam, amit az elmúlt 2,5 évben.

A Párom rendszeresen a fejemhez vágta, hogy én odaköltöztem a "fejére", ezt gyakran hangoztatta. Én ennek ellenére nagyon szerettem. Aztán az "anyós" is nagyon durván elkezdett kavarni. Addig a 2,5 év alatt a háttérben volt, kb. 2 havonta ha láttam, bőven elég is volt... nem tudtam, hogy mi zajlik a háttérben: gyakran csak úgy bejött az akkorra közössé vált kis kuckónkba "rendet csinálni" úgy, hogy nem voltunk otthon, folyton baja volt velem (nem jól mosok, nem vagyok igényes, stbstb...) Ezeket mind a párom testvérétől hallottam vissza, aki ha jóban volt az anyjával, akkor rólam kezdett el hasonló kedves gondolatokat hangoztatni, ha meg összeveszett az anyjával, akkor elmondta nekem mindenfélének és azt is, hogy anyós miket mondott rólam... Konkrétan mindenki felettünk vitázott, utálkozott, engem szépen belehúzva ezekbe az ügyekbe. természetesen emiatt egyre több vitánk volt a Párommal. Szerinte normális, ha hetente 2 alkalommal az anyjánál alszik, s mikor ezt kifejtettem, hogy nekem nem tetszik (hiszen 15 km-re laknak a szülei, ez nem távolság kocsival), akkor utána én voltam a rossz, hogy az anyjáéktól is eltiltom, mert utálom a szüleit.

Az, hogy a barátai közül sem szerettem kettőt sem esett jól Neki (az egyik a pszichiáter Úr, a másik meg egy nagyon lehúzós srác, akit "papíron " a Párom sem nagyon kedvelt...), de mindenhová elmehetett, a haverjai jöhettek hozzánk, volt, hogy heti 4 alkalommal is elment, minden barátja, akik rövid pórázon voltak tartva irigykedett erre.

Én közben kezdtem a munkámban kiteljesedni, egyre több siker ért, ezzel együtt egyre nehezebben toleráltam dolgokat, egyre morgósabb lettem, illetve otthon is egyre jobban kezdtem leadni a dolgokat: nem igazán sokat foglalkoztam kettőnkkel, magammal. Elkezdtem hízni, alig volt kedvem eljárni bárhová, folyton fáradt voltam... Tudtam, hogy ez nem jó út, mégis valahogy bíztam benne, hogy ez majd változni fog.

Az utóbbi időben minden normálisan kezdett helyreállni: elkezdtünk kertes házakat nézegetni, gyakran szóba került a család, házasság... nem csak kettesben, hanem társaságban, családon belül is. Apukámmal mindig a kertes ház volt a témája, és Ő kezdeményezte mindig a kérdést. Csillogott ilyenkor a szeme, gyakran elmentünk egy jó kis kirándulással összekötni a háznézegetést, nagyon jó volt minden. Közben kiderült, hogy az édesanyja elkezdte a bogarat ültetni a fülébe (ezt anyumnak mesélte telefonban),hogy már lassan illene megállapodni, megtartani az eljegyzést, mert már 4 éve vagyunk együtt.

Egyik nap még minden rendben volt, hozott nekem ebédet a kedvenc éttermemből, beszélgettünk, szeretkeztünk, majd elment beszélgetni ahhoz a bizonyos pszichiáter baráthoz. Én persze nem igazán szerettem, ha oda megy, de soha nem mondtam, hiszen én sem szeretném, ha eltiltana a barátoktól.

Eltelt 5-6 óra is, közben az egyik ismerősünk koncertjegyeket hozott nekünk estére, így felhívtam, hogy mi legyen este, hogy megbeszéljük, mikor megyünk. Ekkor már nagyon fura volt a hangja, szinte elutasító (reggel még becézgetett, kedveskedett), a keresztnevemen szólított (ezt ritkán tette, max. ha veszekedtünk, akkor), és kikérte magának, hogy hívogassam, azt mondta, majd jön, ha úgy gondolja. Jött is, másfél órával a hívás után... elém állt és közölte, hogy itt a vége.

És lelépett... egy napig azt sem tudtam, merre van. Hívogattam, sírtam, de lenyomta a telefont... sms-ekre nem válaszolt. Később kiderült, hogy a testvérénél van, aki még jobban segített az elhatározásában, döntésében.

Egy napig zokogtam, azt sem tudtam, mi történt, majd hazajött, összeszedte a cuccait, és közölte, hogy elköltözik 2 hétre az anyjáékhoz, maradhatok a lakásban, de az lenne a legjobb, ha keresnék valahol egy albérletet, vagy hazaköltöznék a szülővárosomba.

Én nem bírtam ki (tudom, hiba volt), de utánamentem. 2 hét szabadságot vettünk ki, épp nyaralni készültünk, előtte való napokban még a térképet bújtuk, merre menjünk, tervezgettünk, bevásárolgattunk rá... az nem lehet, hogy ezt a két hetet sem várta meg!!! Pedig terveztem, hogy megbeszéljük a dolgokat, hiszen tudtam, hogy azért vannak bajok a kapcsolatunkban, de úgy éreztem, a nyaralás jót tenne nekünk.

Elmentem az anyjáékhoz, de csak az elutasítást kaptam, sőt azt mondta, takarodjak a lakásából. Kénytelen voltam elköltözni, otthagyni a munkahelyemet.

Kérte, hogy 2 hétig ne is keressem, ne találkozzunk. Másnap az anyós sírva hívott, hogy annyira sajnálja ezt az egészet, és hogy ő mennyire szeretett, meg én voltam az egyetlen, aki igazán szerette a fiát. na meg azt, hogy a párom szenved, sír, azt ismételgeti, hogy nem akarta ezt megtenni velem, de már nem hisz az újrakezdésben, nem hiszi, hogy változnak a dolgok... a barátoktól meg azt a visszajelzést kaptam, hogy azt mondta Nekik, hogy már nem szerelmes, az nem elég, hogy szeret, és szeretné, ha mindketten boldogok lennénk, megtalálná mindenki a párját.

Nagyon rosszul esett ez, de sajnos csak a kérdéseket keresem folyamatosan.

Aztán a szakítás utáni egy héttel felhívtam. kedves volt, de távolságtartó. Kért, hogy tartsam be a hetet, hagyjam gondolkodni, higgadni. Nem szeretne találkozni, nehogy ellágyuljon, tartani szeretné magát ahhoz, amit kimondott.

Azt mondta, hogy még a héten ne hívjam, vasárnap beszélhetünk. Írt egy sms-t is: Kérlek, légy erős és ne keress többé. Jövő hét vasárnapig". Nekem ez is olyan fura, de betartom, muszáj vagyok... ma szombat van, nem tudom, hogy mi lesz!!!

Azt a tanácsot kaptam, hogy nyugodjak le, majd hív, ha akar... igyekszem tartani, pedig nem vagyok az a típus, inkább hangosan sírós, cirkuszolós vagyok, de most igyekszem kifelé tartani magam.

Úgy érzem, nagyon jól meglettünk volna, ha nem kavar mindenki a fejünk felett. Néha úgy éreztem, mindenki Őt akarja irányítani, befolyásolni, és Ő meg el is várta, hogy helyette válaszoljanak meg bizonyos kérdéseket a családtagjai, ismerősei.

Szeretném, ha újra sikerülne megint a csoda és együtt maradnánk, hiszen annyi viszontagság és kitartás után végre boldogok voltunk. Ezt mondta is, hogy az utóbbi időben látta rajtam, mennyire próbálom helyrehozni a dolgokat, de benne megszakadt valami, és már nem hisz benne, hogy tartósan visszaállna minden oda, ahol kezdtük a dolgokat:( így, hogy elválaszt 120 km, nem is beszélünk, nem találkozunk szinte lehetetlen bizonyítani...

Mit tegyek most? Persze: felejtsem el, lépjek túl és találjak valaki mást... de ezt nem szeretném!!!