Jó döntést hozok ezzel?

Mi vagyunk az a “pár”, akik későn találkoztak. Egymásba szerettünk. Őszintén, tisztán, őrülten. Soha nem éreztünk még ilyet. Se ő, sem én. Minden érintéstől, minden egymáshoz szólástól elolvadunk.

Hatalmas, mindent elsöprő szerelem. De! És itt jön a lényeg. Ő két gyönyörű kisfiú Édesapja. Én feleség vagyok. Mindent megtettünk, hogy semmi ne alakuljon ki köztünk. Megbántottuk egymást, nem egyszer, távolságot tartottunk. Stb. De 7 hónapja elcsattant az első csók. És ott megváltozott minden. Tudtuk, hogy innen nincs vissza út. Egy helyen dolgozunk. Mindenki sejti, hogy együtt vagyunk. De amennyire csak lehet titkoljuk. De elég csak ránk nézni, mikor váltunk pár szót egymással. Végig egymást keressük a tekintettünkkel. Lopott mosolyok, lopott “puszi küldés”, titkos érintések. Ha viszont többen vannak körülöttünk, akkor jönnek a szúrkálódások. Az adok-kapok. Amit élvezek, ő is. Hiszen mindenki előtt kimondjuk, hogy mi együtt vagyunk, hogy mi igen, tegnap este együtt voltunk, de ezt senki nem hiszi el. Vagyis nem is érdekel már minket. Viszont nekem ez már nem jó. Nyíltan akarom. De ezt soha nem lehet. Megmondta, hogy a gyerekeket sose hagyja el. És sose kérnék tőle ilyet. Ma elmondta, hogy hétvégén wellnesezni mennek. A két gyerek, és az asszony, meg persze ők. Rá kellett jöjjek, hogy én mindig második leszek, mint ahogy ő is nekem. És ez nincs jól. Szakítani kell. De egy ekkora szerelmet, egy ekkora vágyat, olyan kémiát, ami sose volt senkivel, hogyan lehet lezárni? Hogyan lehet ezt befejezni? Nem fogunk másik helyre menni dolgozni, se ő, se én, hiszen szeretjük a munkahelyünket. Rá kell vegyem magam a lezáráshoz. De hogyan? A “cső ennyi volt”, itt nem opció. Ő 40, én 35 éves vagyok.