Nők, hogyan éltek meg?

Sokszor vagyok ugy kapcsolatban hogy a semminél azert megis jobb.

Vagy amig masik nincs.

Nekem pl teljesen sz.r hazamenni ugy a lakásba hogy nem vár senki meg minden nap ugyanaz pl munka aztan otthon vacsi furdes alvas, akkor inkabb már a párommal a vacsi sztorik vagy egy kis bor a teraszon röhögések stb, lazulás vele-barátok haverok zene a kocsiban stb es reggel egyutt a kávé vagy bevisz meloba vagy szerez nekem vmit egy havertol vagy bekuld vkit hozzám a meloba kajával vagy bejon ő es bomolunk szünetemben stb. Megha tudom is hogy talonozik, nőzik, el fog hagyni nem is szeret, de ez még ekkor is tobber ér mint az hogy egyedul húzom az igát csak a kollegákat latom a meloban megélem a szokásos alázást mobbingot buszon mindenki le se sz.r otthon vár a csend meg a mosatlan meg a net még enni sincs kedvem zsiros kenyér hogy ne fájjon a hasam ne legyen annyi mosatlan es masnap kezdodik ugyanez es minden nap egyforma es kezdödik a demencia meg leépulés is.

Először is szerintem ne romantizáld a szenvedést.

Ezek a szavak, "csontig hatóan" meg a "sosem szeretettek ennyire senkit"...

Ezt csak most érzed így, aztán jön valaki, aki majd megbecsül, viszont szeret. Gondold el, hogy azt a személyt mennyire fogod szeretni, ha a rosszat ennyire "szereted".

Ez valójában nem szeretet, hanem rossz kötődési mintáid vannak, és mivel ez az ismerős, kötődsz olyanhoz, aki nem szeret, játszik veled stb