Tényleg nevetséges, ha olyan dolog miatt szakítok vele, ami már majdnem fél éve történt, és "jóvá is tette"?

Kicsit hosszú lesz, előre szólok.

Tudni kell rólam, hogy hipochonder és szorongó vagyok. Nagyon félek attól, hogy beteg leszek, és előfordul, hogy apróságokra úgy gondolom, hogy súlyos betegség jelei. A családom nagyon toxikusan állt mindig is a dologhoz, engem okoltak minden családban lévő feszültség miatt, végül a szüleim el is váltak. Folyamatosan úgy kezeltek, mintha valami súlyos pszichiátriai beteg lennék, meglepődtek, hogy tényleg megcsináltam az egyetemet (csak úgy esélyt adtak rá, de sok reményt nem fűztek hozzá). Nekem nagyon elegem lett a lenézésből, és amint megszereztem a diplomámat, és találtam állást, külön költöztem anyukámtól, apukámmal pedig minimalizáltam a kapcsolatot, évente 3-4x látott csak onnantól.

A szorongásaim megmaradtak, de sosem akadályoztak a munkámban, életemben.

Lett párkapcsolatom is, ami 3 évig jól működött. A 4. év kissé stresszes volt (párom apukáját magunkhoz vettük, és haláláig ápoltuk), és szokottnál többször jött elő a hipochondriám. A párom egyre inkább úgy viselkedett, mint apám, gyűlölte, ha azzal nyugtattam meg magam, hogy kivizsgáltattam magam valami magándokinál, és végül az sem volt neki elég, hogy pszichológushoz jártam, ultimátumokat adott, hogy gyógyszeresen kell kezeltetnem magam. Nemet mondtam, hogy jó, akkor szakítson, de én emiatt a probléma miatt nem fogom mérgezni magam ilyenekkel, egyszerűen nem férnek bele az életmódomba olyan szerek, amik hormonálisan rongálhatnak, befolyásolják az inzulin anyagcserémet, testtömegem, étvágyam, stb. Végül sosem tartotta magát az ultimátumhoz, csak puffogott tovább.

De az igazi probléma kb. fél éve kezdődött. Egyik napról a másikra zsibbadós és gyenge lett mindkét lábam. Elkezdtem jobban rettegni, mint bármikor. Egyszer, amikor már levegőt nem kaptam a pániktól, a párom dühösen bevitt a sürgősségire az éjszaka, ahol mindenféle vizsgálatot csináltak és mind negatív lett, hazaküldtek azzal, hogy csak a pánik. A panaszaim nem múltak, sőt, egyre rosszabbak lettek, megint elmentem magándokihoz is, aki szintén elküldött, hogy semmi baj, a fejemben van az egész. Itt már a páromnál elszabadult a pokol, folyamatosan nyomatta már, hogy pszichiátriai kezelés kell, mert már nem tudok dolgozni. Én tartottam magam ahhoz, hogy NEM, mert én sosem képzelegtem ilyet, és nincs olyan, hogy csak a fejemben van az, hogy alig tudok már segítség nélkül járni.

A párom közben már a szüleimtől kért segítséget, és apám olyanokkal tömte a fejét, hogy kicsi korom óta ezt csinálom, igazából csak így koldulok magamnak több figyelmet, 12 éves koromban is egyszer hetekig sántítottam mikor már az orvos szerint rég meggyógyult a lábam, mert nekem tetszett, hogy szeretgetnek. És, hogy innen jön a betegség beképzelős dolgom, de nem szabad felülni ennek és körülugrálni, mert akkor soha nem jövök ki ebből. Szóval akármilyen nehéz, tartsa magát.

A párom ezen felbuzdulva egyre undorítóbb lett velem. Egyszer már elestem, amikor nem segített kimenni a mosdóba, és akkor konkrétan torkaszakadtából ordítozott velem, hogy fejezzem már ezt be, fogjam fel, hogy már 3 orvos látott és semmi bajom. Én már zokogva pánikoltam, már a kezemet is alig tudtam használni, végül nagy nehezen hívtam anyukámat, hogy azonnal vigyen kórházba. A párom ekkor dühében már betörte az egyik üvegajtónkat, és rámzúdította azt, amivel apám tömte a fejét, azt mondta, beteg vagyok fejben, és ha ezek után sem fogok gyógyszert szedni, akkor tényleg elhagy, és ha megtudja, hogy mással ismerkedek, akkor figyelmeztetni fogja. Olyat is mondott, hogy nem tetszett nekem, hogy az apját ápoltuk és nem én voltam a főszereplő, és ezért most biztos azért csinálom, hogy megkapjam én is a "részem".

A kórházban megint kivizsgáltak, és kiderült, hogy súlyos bajom van. Olyan probléma, ami magától gyógyul, csak lassan, és kórházban kell lenni, mert veszélyes, hogy nem fogok tudni lélegezni sem egy ideig, szóval megfulladhatok.

8 hetet töltöttem a kórházban, és volt egy 3 hetes szakasz, amíg nyaktól lefelé béna voltam.

A párom teljesen megváltozott, minden nap jött hozzám, kényeztetett, aztán amikor hazakerültem, végig ápolt, ameddig nem tudtam még visszatérni a mindennapjaimhoz, nem tudtam ellátni magam.

Mostanra 90%-ban gyógyult vagyok, de úgy érzem, hogy már nem szeretem a párom, nem tudok neki megbocsájtani, és csak azt látom benne, hogy ugyanolyan toxikus, mint a családom volt. Ugyanakkor meg akárkit kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy ezt akkor kellett volna frissen kitalálnom (csakhogy akkor épp olyan lelkiállapotban voltam, hogy nem bírtam ezzel foglalkozni), nem ennyivel később, amikor ennyi energiát fektetett abba, hogy mellettem álljon, ápoljon. De nem tudom legyőzni az érzéseim, akárhogy próbálom.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy soha nem kért tőlem bocsánatot.

Komolyan traumát szereztem az egész betegség által, pszichológushoz járok, de biztos nem tudom ígérni egy ideig még, hogy nem fogok félni, nem lesz pánikrohamom. És félek, hogy akkor megint elkezdi a párom a szokásosat.

Ti mit gondoltok? Mit tennétek a helyemben?