Miért van az, hogy én sajnos mindig csak szívemmel tudok dönteni?

Rengeteg olyan döntést hoztam már meg, ahol az eszem és a szívem más irányba húzott. Mindig a szívem döntött.

Pl. volt egy 3 éves kapcsolatom, amit végigszenvedtem. Alapvetően egyébként nem volt annyira vészes az egész, kb 3 dolog zavart, de azok nagyon (nem kell túl extra dolgokra gondolni, az egyik a munkamánia, a másik az anya-pici-fia-effekt, a harmadik pedig hogy a közösen eltöltött időre másként/más mennyiségben volt igényünk). Mégis ennek ellenére volt millió csodás pillanat benne, sokkal több jó, mint rossz, de mégis 3 éven keresztül volt bennem egy nyomasztó, fullasztó érzés a fent felsorolt 3 tényező miatt (túlnyomórészt csak ez a három tényező volt).

Utána volt egy 1 éves kapcsolatom, ahol mindent megkaptam, amit az előzőben nem, megvolt a munka-magánélet egyensúly, anyós pajti sem volt annyira képben és a közös időre vonatkozóan szinte egyeztek a közös igények, elvárások. Ott is voltak konfliktusok, nézeteltérések, de azokat hamar, 1-2 nap alatt megoldottuk, nem húzódott el hónapokig, esetleg évekig a feszültség. Azonban végig bennem volt egy olyan érzés, hogy ismerkednék, meg éreztem, hogy nem vagyok szerelmes, és nem akartam tovább játszani vele. Nála tudtam, hogy hosszútávon biztos működne, tényleg egymásra voltunk hangolódva, de bennem valamiért a szoros kötődés nem alakult ki, szakítottam.

Utána egy olyan párkapcsolatba kerültem, ahol a srácba már régebben szerelmes voltam, de visszautasított, most pedig ő lett szerelmes (valahogy újra összeakadtunk), és én azt gondoltam, ez de jó, végre kölcsönös szerelem. Aztán utólag nem is értem, régebben mit ettem rajta. Azok a tulajdonságai, amikbe régebben beleszerettem, most ugyanúgy megvannak, azonban most már idegesítettek (pl. hogy okos(kodó)). És vele is simán szakítottam, pedig ha pár évvel korábbra nyúlunk vissza, pont ezekért kb. el se tudtam volna engedni.

Furcsa ez, és elég zavaró, hogy ha az érzések bennem vannak, nyelem a sz@rt, ha meg nincsenek, eldobom a jót.

Azt érzem, túlságosan csak szívemre hallgatok, de nem tudom, ebben lehet-e változtatni. Egyltalán lehet-e észből együtt lenni valakivel? Illetve létezik-e olyan, hogy a szíved is, eszed is UGYANAZT diktálja?

Érdekelnek a ti tapasztalaitok ezzel kapcsolatban, sajnos az utóbbi éveimben emiatt elég sok kudarc ért, és nem tudom, meglesz-e valamikor nálam magánéletben a szív-ész egyensúly.

Köszönöm a válaszokat, tanácsokat, véleményeket :)