Depresszív emberrel depresszívként megéri egyáltalán kezdeni vagy csak közös öngyizés lehetne belőle?

" Akkor miért kísér végig sokakat évtizedeken át"

Szenvedésre addig van szükség, amíg rájössz, hogy nincs rá szükséged. Én is sokáig választottam a szenvedést és a depressziót, aztán rájöttem, hogy az én döntésem eredménye minden fájdalom, és elengedtem. Te is megteheted. De úgyse fogod, amíg nem szenvedtél eleget.

"Off, de a depresszió egy mentális betegség. Pont úgy mint az evészavarok, mint a skizofrénia, stb. A hajlam genetikailag is öröklődik. Ez nem egy választott életforma."

Elárulom, hogy minden a te választásod, minden a te teremtésed eredménye. :D

#11

Ez sajnos igaz. Hasonló okokból nem tudom a szenvedélybetegségemet sem elengedni, mert pár nap alatt az az érzésem, hogy az életem üres, én magam pedig főleg és ez rosszabb...

Nehéz leírni. Most megint dárdával vonulok a szenvedélybetegség ellen, hátha... De már most rettegek az üresség érzésétől ami kb. megbénít és ezzel alakítja ki a 22-es csapdáját.

57%

"A depresszió a mi döntésünk. Nem egy betegség, nem egy külső lény okozta elmebaj." Apám öngyilkos lett. Ő is tett még jóval előtte ilyen kijelentéseket. Nem kívánom senkinek, azt amit ő vagy mi átéltünk. Csak gratulálni tudok...

A pro: hogy megértenétek egymást. Min mentek keresztűl, így ha baj van megértőbbek lennétek a másikkal. Talán segíteni is tudnátok a másikat, ha egyszerre zuhantok össze.

kontra: ha nincs elég erőtök megtartani a másikat, akkor együtt fogtok zuhanni.

off: Amiért látok esélyt az az, hogy elvileg mindketten szebenéztetek a problémával, tehát ennyivel erősebbek, bölcsebbek vagytok. Jobban álltok a helyzethez mint anno. És ez sokat számít. A depresszió elsőre nehéz. Általában ami kiváltja azzal nem tudunk mit kezdeni. Feldolgozni? Elengedni? Elmondani? Kell rutin ahhoz, hogy az ember felvegye ezzel a küzdelmet. Nektek már van.

Köszönöm, végre olyan kommenteket olvasok, akiknek ugyanaz a véleményük, mint nekem. Ha kérdezik, hogy mért nem akarok kapcsolatot, és elkezdem sorolni az okokat, amikor azt mondom, hogy depressziós vagyok, és ezért nem is való nekem kapcsolat, mindenki kiakad, hogy "hátde nem is", pedig de. Először ki kell gyógyulnom belőle, vagy ha ez nem is lehetséges teljesen, azért javulnia kell, mielőtt egy másik embert is belerángatnék.

Így, hogy a másik személy is hasonló problémákkal küzd... Szerintem így sem érdemes.

Voltam már olyan helyzetben, bár nem vagyok egészen depresszív, de hajlamos vagyok magamba zuhanni olykor, viszont sosem szoktam öngyizni, mindennap teszek azért, hogy jobban érezzem magam. Ismerkedtem depresszív emberrel, akirōl úgy éreztem valamennyire megértjük egymást, bár ō klinikai eset lehetett (vagdosta is magát, meg ilyen durva dolgok). Bár nem voltunk kapcsolatban, mégis kissé belezúgtam, DE így most visszatekintve baromságnak tartom az egykori elképzeléseket, hogy összejöjjek vele. Bár volt egy olyan oldala, amit szimpatikusnak tartottam, a problémái meg azt váltották ki, hogy törōdjek vele, mellé álljak, talán remélve azt, hogy ezáltal mégjobban elmélyül a kapcs. Problémásnak tartottam azt, hogy hiába kedveltem, ō mégis úgy viszonyult ehhez, mintha sajnálatból lennék vele. Ez az egész hozzáállás elkeserítō volt. Nem igazán tūnt romantikusnak az egész, inkább szánalmasnak. Eléggé kapcsolat függōségnek ítélem, hogy ilyenekben akartam részt venni. Úgy gondolom az ember nem muszáj kapcsolatban legyen, ha nem áll készen erre. Máskülönben eléggé kihasználásnak néz ki az egèsz, mert ilyenkor az ember nem tudja érzelmileg átadni magát a másiknak, így arról szól az egész, hogy csak úgy vagytok egymásnak, hogy ne legyetek egyedül, de ilyen állapotban nem tudjátok kimutatni átérezhetōen a kötōdést és szerelmet, így olyan érzés, mintha sajnálatból lennétek együtt.

Viccesnek tartom, hogy azóta a depresszív emberkének 3 kapcsolata is volt legalább, kissé sajnálom azokat, akik összejöttek vele, mert ugyanazokat a baromságokat eljátszodta velük, tehát nem tudom mire jó ez.