Miért nem tudok/akarok randizni? Lent kifejtem.

25 éves vagyok, sportos testalkatú, dolgozom, sportolok, szabadidőmbe kirándulok, motorozok, barkácsolok, vannak barátaim, szeretem a munkámat, stb. Ezt a hosszú, önfényezős sz*rt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, nem egy otthonülő lúzer kocka kérdez most, aki görnyed a monitor-TV előtt, és sajnálja magát, hogy neki semmi nem sikerül. A bajom a következő: régen nagyon önbizalomhiányos-félős voltam, egy nekem tetsző lányhoz nem mertem hozzászólni, ha mertem is, egyből átjött, hogy beszari vagyok, köpni-nyelni nem tudok, és pattintás lett a vége. Azóta fölnőttem, elég sok mindenben változott a hozzáállásom, most viszont átestem a ló túloldalára: ha szóba kerül, hogy van-e barátnőm (egy ideje már nincs), csak legyintek, hogy áh, nem foglalkozok vele, majd ha lesz, lesz, nem baj, hogy most nincs, jól elvagyok. Ez még elment 19 évesen, most viszont közelebb vagyok már a 30-hoz, és néha tudatosul bennem, hogy attól, hogy azt szajkózom, hogy majd csak lesz valamikor valaki, önmagában attól még nem lesz senkim. Viszont ha elkezdek agyalni, hogy jó lenne már kapcsolat, mert nem leszek én se fiatalabb, attól félek, hogy megint előjön a régi görcsös énem (megfejelve egyfajta korai kapuzárási pánik-szerűséggel), és csak eltaszítom magamtól a nőket, és inkább maradok a passzivitásnál. Így bezárul az ördögi kör. Hogyan tudnám magam ebből a stagnálásból kimozdítani? Mint a kérdés elején írtam, az élet egyéb területein nem vagyok ilyen határozatlan és bizonytalan. Értelmes válaszokat szeretnék kérni, ha valaki szükségét érzi a gúnyolódásnak, tegye meg, de adjon valami konstruktív tanácsot is mellé :D Köszönöm!