Lányok, ha ti nem szerettek és nem is nagyon vagytok hajlandóak idegen férfiakkal ismerkedni szinte sehol sem (sem utcán, sem buszon, szinte sehol), akkor ha annak nincsenek barátai és így nem tud ismerkedni, akkor jobb ha egyedül rothad el?

Nekem többnyire nincsenek barátaim (ilyen alkat vagyok, lételemem a magány), neten ismertem meg az asszonykámat, 13 éve boldogítjuk egymást, legjobb barátok lettünk. Vannak ilyen sorsszerű végkimenetelei annak, ha az ember évekig kísérti a sorsot. Én legalábbis nem álltam le. Nem bosszantottam magam rajta, hogy egyedül vagyok. Nem voltam rendkívül kiéhezve egy barátnőre. Csak éltem bohókás kis életemet, és szóba elegyedtem mindenkivel, aki saccra jó fej. Lány, fiú, öregember, öregasszony, anyám lehetne, apám lehetne, gyerekek, macskák, üres placc, mindegy volt. Na jó, ennyire talán mégse.

Aztán volt ez a csipjfel.hu (mára már jó ha a favicon megvan belőle), és összeakadtunk. Jó alapokat fektettünk le, elmondtuk egymásnak, milyen kapcsolatban érezzük jól magunkat, milyenben nem. Hónapok teltek el, mire tényleg egymáséi lettünk. Az ilyesmi nem az a tünékeny valami, mint mindentlehet-világban a járunkvaze. Ikrek lettünk nagyjából, még egymással piszkálódni is úgy szoktunk. Csak azt tudom kívánni, hogy tudd a sorsodat kísérteni kellőképpen, hogy ezt a komoly szintlépést megérd. A felelősség persze hatalmas a kárvallotti mentegetőzés szintjéhez képest, de ez csak természetes, mindennel így van.