Miért csak akkor merek és van kedvem odamenni egy ismeretlen csajhoz, ha a két jó haverom közül legalább az egyik velem van és utasít rá, hogy menjek oda a csajokhoz?

Ha egyedül megyek a városban, akkor még csak nincs is motivációm arra, hogy odamenjek a csajokhoz, de amikor ott van a két havero közül valamelyik, akkor meg még az érzés is bennem van, hogy oda kéne menni a csajhoz, de azért kell, hogy bíztassanak, hogy menjek oda csajhoz, szóval egy kis bátorítás, támogatás, bíztatás felpörget. Volt már elég fura szitu, mert voltak csajok nem is egyszer, akik megismertek (fura, hogy azért milyen jól tudnak emlékezni ránk a csajok, még, ha lényegében le is koptattak többnyire), de én egyedül voltam és nem mertem nagyon rá sem nézni a csajokra, míg haveromékkal meg olyan lazán leszólítgattuk őket.