Miért nem bírom feldolgozni, hogy a külső genetikai csúf adottságaim miatt sosem lehet barátnőm, hogy hozzám egy lány sem tud sosem vonzódni?

Azon ritka fiúk közé tartozom, akik nagyon taszítóak. Értem ez alatt, hogy alacsonyak, soványak, arcra is csúnyák, semmi vonzó nincs bennük. Míg egy mackós alkatú srác férfiasságot és erőt sugároz, így még ő is vonzóbb a magamfajtánál. Szóval összeségében minden fiú esélyesebb, mint az én fajtám.

Persze én vagyok a hibás meg az ősök, akiktől örököltem a rossz tulajdonságokat, ha jóképű-magas srác lennék már maguktól tapadnának rám a lányok és valószínűleg önbizalmam is lenne meg sikeres ember lennék az életeben meg boldog, de így csak folyton kigúnyolnak, elutasítanak a lányok, amit én megértek, de nagyon fáj közben meg. Már semmi erőm több lánynál próbálkozni, egyszerűen érzem, hogy úgyis elutasít az a lány is meg a másik is. Haverok próbálnak biztatni, hogy próbálkozzak, meg, hogy nem csak a külső számít, de valahogy nem ezt tapasztalom. Sőt, minél rendesebb valaki egy lányhoz, annál inkább visszaél vele vagy még inkább megbántja csak. Szóval még a kedvesség sem nyerő, ha azt egy külsőre nem vonzó fiú csinálja. Szégyen vagy sem, de eddig csak kislányoknak tetszettem, ilyen 13-15 éveseknek. Csak, én már idősebb vagyok és nem is tudnék mit kezdeni egy kislánnyal. Én valahogy mindig arra vágyom, hogy talán van valahol egy lány, aki így is el tud fogadni, tudna szeretni érdek nélkül és őszintén, de egyre kevesebb hitem van már, ahogy öregszem és telnek az évek sebesen.