Esetleg más is jutott hasonló megállapításra sok-sok ismerkedés után?

Kb. egy év alatt elmondhatom, hogy több lányt ismertem meg, mint az azt megelőző éveimben. 22 évesen még sosem volt barátnőm, pedig mindig is komoly kapcsolatra vágytam, de nem mertem kezdeményezni önbizalomhiányom miatt.

De mára összeszedtem magam és élőben is leszólítottam lányokat ismerkedési céllal. Megismertm ahhoz épp elég lányt, hogy következtetést vonhassak le és átértékeljem az eddig fejben lányokról alkotott képemet, illetve az esélyeimat a lányoknál megállapítsam.

Ráébredtem, hogy ők ne is olyan angyali teremtések, mint ahogy eddig képzeltem, szinte ugyanolyan aljasok, válogatósak, felszínesek mint sok fiú, férfi tisztelet a ritka kivételnek. Összességében a van barátom szöveggel utasított el a legtöbb lány. Aki megadta az elérhetőségét az meg vagy külsőre vagy jellemre nem volt szimpatikus.

Szóval rájöttem jobb nekem együdállóként, nem vesztettem sokat és már sokkal jobban meg tudok békélni, hogy talán sosem találok olyan szerethető lányt, akivel összeillenénk, aki viszont tudna engem szeretni. Már nem is görcsölök a párekeresésen annyira.

Belátom nem mindenkinek van párja, úgy tűnik én azon kevesek egyike lehetek, aki ide tartozik.

Még az is tisztázódott bennem, hogy én is egy válogatós, finnyás, aljas dög vagyok, úgyhogy nem is érdemlem meg, hogy szeressenek. Ha nem tudok elfogadni egy kövér lányt, mert nem kívánom külsőre, pedig jellemre kedves és szerethető, akkor mégis miért várom, hogy én alacsony, vékony srácként keljek is valakinek?!

Nyugodtan támadjatok, osszatok le megérdemlem a szenvedést!