Miért vagyok ennyire gyenge érzelmileg és szánalmas? Miért nem tudok megváltozni?

Igazából már totál értem, hogy miért nem kellek egy lánynak sem, egyszerűen egy gyenge, érzelmes, kedves, minden konfliktust kerülő, szánalmas kis senki vagyok.

Próbáltam megváltozni, de úgy tűnik ha ideig-óráig sikerül is erősnek mutatnom magam mások előtt, otthon egyedül biztosan ismét elgyengülök és amikor rám jön a szeretethiány, a szerelem, egy lány, a lelkitárs iránti sóvárgó vágy ismét elkönnyezem, meghatódom és időnként sírok, mint egy szánalmas kisgyerek.

Szóval összességében az érzelmes énem miatt van minden bajom és, hogy a lányoknak sem kellek. Ez a legnagyobb gyengém és hátrányom, még az önbizalomhiánytól is nagyobb...

Szóval hogyan tovább? Vajon valaha így is fogok egy lánynak kelleni vagy örök magány a sorsom?

A minndennapi életben elég jól sikerül elrejteni az érzelmes énem egyébként, bár mindig ott van és gyötör (például, ha meglátok egy szerelmes párt), egy-két jóbarátom tud róla csak, a többség számára egy fapofa, visszahúzódó, gátlásos, kedves, mindenkinek segítőkész srác vagyok.