Nem tartom magam szerethetőnek, ez lehet a baj?

Igen, ez nagyon nehéz dolog, mert látszólag kilátástalan a helyzet. Ugyanis csak TE tudsz/tudnál változtatni ezen, de ahhoz meg el kellene hinned, hogy értékes vagy, és neked pont ez nem megy. Szerintem ez önbizalomhiány vagy önértékelési zavar lehet. Talán kiskorodban nem kaptál elég megerősítést, esetleg a félelmeid miatt (vagy ilyen-olyan okokból) nem engedted megismerni magad mások számára. A kamaszkor meg talán újabb problémákat hozott, az amúgy is nehéz időszak. Előfordulhat, hogy mindig másokhoz méred magad, és azt érzed, hogy te nem tudnál olyan jó lenni, mint ők. A valóságban viszont ez fordítva működik, hiszen amíg ezt érzed, addig nem is leszel jó, viszont fokozatosan "becsavarodsz", egyre inkább beleéled magad abba, hogy nem vagy szerethető, így aztán tényleg tönkremehet az életed, és nem is fogsz találni senkit. Először is ne figyelj mindig másokra, ne másokhoz mérd önmagad, hiszen belőled csak egy van, és ez már önmagában véve is érték. Légy tisztában az értékeiddel és a hibáiddal, ami jó benned, azt igyekezz megőrizni vagy fejleszteni, ami rossz, azt próbáld háttérbe szorítani. Aztán gondold végig, hány ember van, aki szeret téged, akitől kapsz egy-egy jó szót, egy ölelést, akinek hiányoznál, ha nem lennél. Tudatosítanod kell magadban azt, hogy mennyi érték van benned, próbálj figyelni a pozitív visszajelzésekre, és persze hagyd, hogy megismerjenek. Igazából ezek csak tippek voltak, minden ember más és más, neked kell rájönnöd arra, hogy hogyan tudnád elhinni magadról, hogy szerethető vagy. Egyébként depressziós hajlamaid nincsenek véletlenül? Mert ez is lehet ok, de okozat is ebben a helyzetben.

Amúgy annak idején, tinédzser koromban én is hasonlóképpen éreztem, csak pasiként. Undorodtam magamtól, gyűlöltem magam, hányni tudtam volna, amikor tükörbe kellett néznem. Képtelen voltam elhinni, hogy szerethető lennék, vagy hogy valaki engem választana. Beszűkült tudatállapotban éltem (lehet, hogy nálad is ez van), mindig csak arra gondoltam, hogy ronda vagyok, béna vagyok, biztosan hánynának tőlem a csajok is, ha nyitni próbálnék feléjük. Nem nyitottam senki felé, én sem engedtem magamhoz közel senkit, és nem is vettem észre a jó dolgokat, illetve nem mertem tenni semmit, még később sem. Pedig pl. gimiben volt olyan, hogy az egyik párhuzamos osztályból odajött pár csaj, hogy az egyik barátnőjük járni akar velem, de nem hittem nekik, de később se mertem odamenni senkihez, mert azt gondoltam, miért is engem választana, pedig utólag visszagondolva biztosan voltak páran, akiket érdekeltem volna. Aztán ahogy kezdtem kicsit nyitni mások felé, észrevettem, hogy nem vagyok elveszett ember, engem is elfogadnak, a csajok se hánynak le, sőt sokszor élvezik a társaságomat stb., és ez nagyon jó érzés, igazából ha ez tudatosodik benned, akkor könnyebben tudsz fejlődni. Nem tudom, nekem mi segített, talán az, hogy már szinte besokalltam, egyszerűen nem bírtam tovább lelkileg azt a mélypontot, ahová kerültem. Egy idő múlva neked is biztosan eljön az a pont, amikor azt mondod, hogy ebből elég. Ne feledd, hogy nagyobbrészt rajtad múlik az egész, de támpontokat kereshetsz a környezetedben. Ha szereted és elfogadod magad, csak akkor fog a környezeted is szeretni és elfogadni. Bocs, ha hosszú voltam, de talán tudtam segíteni. Ha esetleg kíváncsi vagy valamire, akkor írj privit is, ha gondolod, lehet, hogy nem voltam elég összeszedett.

ma 22:29

Nagyon jól összefoglaltad a lényeget!!!

Mintha én írtam volna, annyira igaz az egész rám is... :)

Én nekem 2,5 éve volt az az elhatározás, amiről te is írtál, most már legalább sokkal jobban elfogadom magam, meg nagyon sokmindent sikerült változtatni is. De még mindig van min dolgozni. És azt megkérdezhetem, hogy sikerült-e barátnőt találnod azóta?

Talán a vége kicsit hiányosnak tűnik :)

A valóban nem szerethető emberekben ez nem szokott felmerülni, mert nincs önkritikájuk. Szóval félelmed alaptalan. ^.^ Írj egy privit, ha van kedved beszélgetni velem. ;)

21f