Örültetek már elutasításnak?

Örülni nem örültem, de nem is dőltem soha a kardomba elutasítás miatt. Nem lehet és nem is kell mindenkinek tetszeni, nem ez határozza meg az értékem.

Utólag örültem. Akkor fájt, de pár év múlva rájöttem, hogy nem lettem volna boldog ezzel a sráccal.

Pont ma. Házas vagyok, és 5 hónapja szeretőm van. Vagyis volt. Már 1 hónap után ki akartam szállni a dologból, mert borzalmas lelkiismeret furdalásom volt, de képtelen voltam, volt hogy szakítottam vele, de annyira hiányzott, hogy folytattuk. Ezt 3szor játszottam el, aminek köszönhetően végre ő döntött úgy, hogy ne csináljuk tovább, mert látja, hogy ez nekem nem megy, meg hát így neki se nagyon, mert nem tudja, hogy melyik találkozásunk után találom ki megint, hogy inkább legyen vége. Hetek óta halogatta a találkozót, egyszer ezért, aztán azért, úgyhogy mondtam neki, hogy nyugodtan mondja meg, ha nem akar többet, nincs harag, csak ne hadováljon összevissza, mert azt nem szeretem. Óriási kő esett le a szívemről, hogy végre kimondta, hogy ne találkozzunk többet. Pedig hiányzik, mint ember, nagyon szeretem, de így lesz mindenkinek a legjobb, ő is nős, én férjnél vagyok, hányinger volt az egész, amit csináltunk.