Mit gondoltok a nők bántalmazásáról párkapcsolatban?

En sosem hagynám !

Ilyen csaladban nőttem fel, már gyerekként megfogadtam !

Szánalmas gyenge alak aki ilyet tesz.

14 evesen neki mentem apámnak egy ilyen szituációban, anyum védtem. Mikor ketten lettünk ellene mar nem volt olyan erős ! És ez volt az utolsó alkalom mikor bántotta anyumat! El is váltak szerenxsére.

Férjnél vagyok, szóváltas van, de a masik bántalmazasa kizárt, nem is hagynám magam ! Soha semmi nem elég indok ahhoz, hogy kezet emeljünk a masik félre!

Mármint amikor ütik a nőt vagy amikor a nő lelkiterrorizál egy férfit? Egyik sem szép dolog, ráadásul van olyan, hogy egyik következik a másikból.

32/f

Először is azt leszögezném, hogy mindenféle bántalmazás minden fajtáját mélységesen elítélem.

De nőként is azt kell mondanom, hogy ahol a férfi fizikai bántalmazó ott nagyon gyakran a nő is bántalmazza őt, minimum lelkileg de sokszor fizikailag is. Én személy szerint több olyan kapcsolatot láttam már, ahol a nő bántalmazza lelkileg a férfit, de a férfi nem bántalmazza a nőt. Az a szomorú, hogy észre sem veszik ezt a nők. Sokkal gyakoribb a lelki bántalmazás mint a fizikai, mégis nagyon keveset beszélnek róla és nagyon tájékozatlanok az emberek ezzel kapcsolatban.

A másik észrevételem bántalmazás témában meg az, hogy ez nem olyan dolog ami kialakul vagy egyszer csak megjelenik. Aki bántalmazza a párját az a kezdetektől ilyen ember. Lehet, hogy lelkivel kezdődik csak, vagy csak veszekedésekkor agresszív kezdetben, vagy csak másokkal ilyen a párjával nem, de mindig megvannak a jelei már az elején. De valahogy a nők újabb és újabb mentségeket keresnek a párjuknak és próbálják feljavítani a helyzetet. Én ezt valahogy a felszínességnek tudom csak betudni. Annyira azt látom az összes ilyen beszámolónál meg irománynál, interjúnál ami ilyen nőkkel készült, hogy nem azért mentegetik a párjukat mert szeretik, hanem mert egyszerűen ciki bevallani, hogy nem működik a kapcsolat. És ezt baromi szomorúnak tartom. Nem az az elsődleges cél, hogy a kapcsolat jó legyen, hanem az, hogy nehogy már a külvilág rossz kapcsolatnak gondolja vagy hülyének nézze amiért ilyen emberrel van. Ez itt is kijön az ilyen kérdéseknél nagyon szépen.

Amennyi fizikai bántalmazó van a férfi oldalon, kb. ugyanannyi lelki vagy pszichés bántalmazó van a női oldalon is. Viszont ezzel a férfiak nem dicsekednek el, sőt, mélyen elhallgatják. Ami még rosszabb, hogy nincsenek külső jelei. Aki nem élt még át ilyen jellegű bántalmazást, az inkább ne is írja ide, hogy miért hagytad magad stb. Szerintem 100X rosszabb mint egy pofon.

Társadalmilag "elfogadott", hogy szegény nők, mindenféle jogvédő egyletek alakulnak. Na és miért annyira tabu az, amikor a férfiak szenvednek? Én szenvedek, bevallom. Itt premier plánba. A miérteket igazán senki sem értené meg, aki csak felszínes. Úgy kell elképzelni, hogy egy válással megsemmisülne mindaz, amit eddig elértél. Egyszerűen képtelen vagyok az emlékektől megszabadulni, hiper érzékeny vagyok ilyen téren. A válás számomra a tökéletes megsemmisülést jelentené. Erre az is rátett, hogy maga a lelki terror, teljesen elvette az önbizalmam, majd átfordította negatív irányba, így a 10-es skálán kb. mínusz 20-as az érték. Amikor tükörbe nézel, azt látod, hogy annyira nulla vagy, hogy az is megtiszteltetés, ha rád száll egy légy. El sem hiszed, hogy te megérdemelnél egy jó szót, egyszerűen csak egy szolga vagy, egy apa-szolga, akinek egyetlen feladata az, hogy anyagilag eltartsa a családját. Nincs névnapod, születésnapod, nem kapsz figyelmet, majd lassanként beszorulsz a saját fejedbe, majd onnan is kitörlődnek az emberi érzések, mert ha ezekre gondolsz, belehalsz. Megszűnnek a miértek, mert az az egyetlen válasz, hogy egy értéktelen, súlytalan senki vagy, és már el is hiszed hogy nem érdemelsz még egy böffentést sem.

Amíg a fizikai bántalmazásnál megmarad a személyiséged, addig a pszichésnél eltűnik. Az a baj, hogy ez az egész dolog kinövi magát a négy fal közül, is beszivárog a munkahelyedre, vagy a privát magánszférádra is. Nekem már komoly gondokat okoz a munkahelyemen, a baráti társaságom már régen megszűnt, a szülői családot is már-már elveszítettem.

Ilyen mélységekben már nem vagy képes elválni, mert már régen nincs erőd harcolni, és mivel nincs önbizalmad, így párkapcsolatot sem fogsz tudni kialakítani, akár már életed végéig is.

Én most ott tartok, hogy senkinek sem hiszek, senkiben sem bízok, leginkább úgy nézek az emberekre és saját magamra mint a tárgyakra. Reggel amikor felkelek, nincsenek érzéseim, csak megoldandó feladatok vannak. Jó ideje már semmiféle érzelmi reakcióm sincs, se pozitív, se negatív irányba. Egyszerűen nem hat meg mások szenvedése vagy öröme.

Ott sétáltam bele ebbe a csapdába, hogy túl jó voltam. Kedves, előzékeny, odafigyeltem mindenre, és nem vettem észre, hogy csak a párommal foglalkozom. Persze semmi sem volt jó, így még jobban belevetettem magam. Aztán már annyi energiám volt benne, hogy egyszerűen nem akartam hogy elvesszen hiába. Aztán úgy gondoltam hogy majd én megváltoztatom a szeretetemmel, és azzal hogy célokat valósítok meg. Aztán az is kihívás volt, hogy vajon 2-3 havonta össze tudok-e hozni egy szexet. Aztán ebben a malomban szépen elfogytam.

Egyáltalán nem tekintem magam embernek, sem a gondolataim, sem a cselekedeteim nem olyanok. Egy gép lettem. Kívülállóként tekintek az emberek világára, mert nálam semmi de semmi sincs jelen az emberi érzelmekből vagy párkapcsolati tevékenységekből. Tulajdonképpen szabadidőmben itt rohadok egész héten a gyk-n, és várom a feleségem.

Aki el tud válni, az még az előszobájában sincs az én világomnak.

Hát ilyen egy akut lelki terror anatómiája.