Félelmetesség érzése a párkapcsolattól? Létezhet?

40-es fickó vagyok, több párkapcsolatom volt már, egyik 15 évig tartott és együtt is éltünk. Amikor véget ért, igazából köpni nyelni nem tudtam. Mivel sosem voltam az, akivel ne lehetne tényleg bármit megbeszélni. Akár azt is, hogyha valami diszfunkciós a kapcsolatban. Lényeg, hogy amikor megtörtén az eset, azaz elhagyott a párom, akkor nekem lett szegezve pár ismerőstől, hogy „te biztos, hogy mindig mindent megtettél…..” stb stb stb. Én erre azt reagáltam, hogy mindig a lehető legönazosabban önmagamat adtam, igyekezvén odafigyelni, de nem biztos. Nem biztos, mert nem tökély vagyok, csak egy ember. De mivel soha nem kaptam még csak jelzésértékkel sem olyan visszajelzést, hogy valami nem stimmelne, így egyszerűen nem tudok róla, hogy hibáztam-e, hoztam-e rossz döntéseket. Mivel ezek, még sok felajánlkozás ellenére sem lettek sosem megbeszélve, kibeszélve. Én nem hiszek a rébuszokban, nem hiszek az ilyen „szállj magadba, gondolkozz el” típusú rébikus félmondatokban. Én magam is úgy működöm, hogyha valami nem tetszik, akkor igyekezvén nem bántóan, de egyenes, világos, tiszta kommunikációval próbálom elérni, hogy a másik fél teljesen tisztában legyen a tényállásokkal és nem úgy érezze magát, mint egy feleltetéskor, ahol csak a legvégén derül ki, hogy megbuksz-e vagy egyáltalán hanyast kapsz.

Olyan dolgokat olvasok, hallok, hogy „egy párkapcsolaton minden nap dolgozni kell”, aztán, hogy „egy kapcsolatért folyamatosan meg kell küzdeni”, meg hogy „észre kellene venni, ha valami nem stimmel”. Namost számomra ezek meglehetősen ijesztőek, hiszen azt vetítik előre, hogy nem elég korrektnek és önazonosnak lenni. Hanem valami erőfeletti extra energiát is bele kell tolni, ami aztán majd vagy tetszését váltja ki a másik félnek, vagy nem, vagy megmaradhatsz mellette, vagy nem, vagy együtt lesztek, vagy el leszel küldve egy „nem vagyok bbboldogg!!!” – „nem tettél boldoggá” felkiáltással.

Itt óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy ez a dolog vajon csak a pasi feladata-e egy kapcsolatban, vagy ha már ennyire egy ilyen folyamatos bizonyítási és megfelelési kényszert viszünk a dologba, akkor ez kétoldalú-e, avagy kettős mérce és igazságtalanság helyett egy asszertív és viszonosságon alapuló tényező-e? A pasinak ha vajon 0-24-ben kell agyalni, hogy megelégedésére szolgált-e a hölgynek, akkor vajon a másik félre is ró-e a dolog kötelezettséget? Szóval pillanatnyilag, bár túl már több kapcsolaton, nekem az egész, ahogy idősödöm és egyre több a tapasztalatom, tűnik egyre áttekinthetetlenebbnek és félelmetesebbnek a dolog, csomó csomó bizonytalanságérzettel fűszerezve.

Kérdés, mi a helyes út? A szellemi autonómiánkat megtartva lazán venni és „leszarni” ha a másik otthagy, vagy pedig a görcsösségig megfelelni, állandó feszült stresszben és koncentrációban élni?

(Ez egy segítő fórum, ahol kötetlenül beszélgetünk, ötletelünk, véleményezünk. Nem vagyunk egymás ellensége, kérném is a válaszolókat, hogy aki csak azért jár fel a gykra, hogy bántó, lekezelő, rosszindulatú válaszokat írogasson, az inkább most kímélje meg az idejét és az energiáját. Köszi.)