Hogyan beszéljek erről a barátommal?

Sziasztok. A gondom a következő: (hosszú lesz)

Én 24 éves vagyok, barátom 27. 2 éve vagyunk együtt, majdnem 1,5 éve együtt is lakunk Pesten. Szüleink vidéken élnek (durván 45 km-re Pesttől).

Elején még havi 2 hétvégét hazajártunk, fura volt a szülők nélkül, hiányoztak. Aztán el kezdtük élvezni, hogy itt a magunk urai vagyunk, nem szól bele senki abba, hogy mikor mit csinálunk és sokszor már kedvünk se volt olyan sűrűn hazamenni. Én majdnem mindennap beszélek anyuékkal messengeren, barátom is szokott néha szüleivel. Na már most a helyzet az, hogy ő született vidéki, minden rokonuk ott van pár utcányira egymástól. Plusz apujáról tudni kell, hogy egy meglehetősen lusta ember, ha lehet mindent áthárít másra (99%-ban barátomra). És akkor eből szoktak kialakulni néha kisebb-nagyobb viták, ugyanis náluk vannak ilyen számomra totálisan érthetetlen szokások, mint pl. minden egyes ünnepnél kb 3 fele kell menni, mert az a szokás, hogy Karácsony egyik napján mamáéknál van nagy családi ebéd, másik nap meg annál a rokonnál és így tovább. Húsvétkor dettó, nincs opció, nincs választás, mamáéknál van ebéd és kész. Tehát berögzött szokások, amik lassan kezdenek kiidegelni. Próbálok én megértő lenni, hisz ő ebben nőtt fel, de azért már 1,5 éve együtt élünk, van saját életünk és ha valamit, akkor azt nagyon nehezen viselem, mikor meg akarják mondani, hogy hol „kell” tölteni az ünnepet. Mert nyilván én is szeretnék a szüleimmel is, de barátommal is kettesben. Eddig megoldottuk valahogy, kompromisszumot kötöttünk, mert mindkettőnk álláspontja érthető. Igazából ez a „kötelező” nagycsaládos ebéd helyzetet nagyjából úgy látszik, hogy kézben tudjuk tartani, de azért őszinte leszek, nemsoká megint itt vannak az ünnepek és már előre rettegek, hogy megint milyen programok lesznek kitalálva, amiből majd alkudozhatok..

A másik probléma azonban, ami eddig is jelen volt, de most már egyre inkább kezd véleményem szerint túllőni a célon az az apja. Alapjáraton bírom, jó fej, de mindenért barátomat akarja ugráltatni, úgy hogy ő alig-alig dolgozat, az esetek 70%-ában mindig ott van, de mikor otthon laktunk is barátomat traktálta minden ház körüli melóval, úgy hogy a melóhelyén is lehúzott 8 -10 órát. Mint pl fát kell vágni, havat kell lapátolni, mamánál kell ezt és ezt segíteni stb stb. Mindig van valami. Tehát, ahányszor hazajövünk, apjának az az első, hogy azonnal sorolja, h miket kell megcsináljon a ház körül. És barátom mindig megy és csinálja szó nélkül. Oké értem én, az apja, de szerinte tök kihasználja, akkor keresi csak, ha valamiben segíteni kell. Most hétvégén is otthon voltunk, természetesen egész szombaton pakolnia kellett. Erre tegnap megjegyzi, h jövőhéten nem tudom mi lesz pontosan náluk és mennie kellene barátomnak segíteni, mert ő egyedül nem bírja.. Nem szóltam semmit ott, de barátomnak mondtam utána, h eszembe se volt ezen a héten megint hazamenni és egyébként mondta, h neki se, tehát nem fogunk lemenni, legalábbis ez az állás egyelőre, de a fő gond, hogy mikor mondom barátomnak, h esetleg találkozhatnánk a barátainkkal is lent vidéken és elmehetnénk közösen valahova programot csinálni, ahelyett h ismét apuja kérésére pattog, akkor mindig az a válasz, hogy hát jó, de megkért, de ők a családom, segítjük egymást. Totálisan azt veszem rajta észre, hogy rám nem tekint családként, totálisan a szüleit és a rokonságot tartja előrébb nálam és úgy gondolja, ilyenkor én csak egy hisztis barátnő vagyok, akit zavar, ha segít az apjának. Holott erről szó sincs, persze segítsen, de mikor már mi kell igazodjunk az ő szüleihez és kívánságukhoz (értem ezalatt ezeket az állandó pakoláskat meg kötelező ebédeket), akkor már kezd kicsit nekem is betelni a hócipőm, h mikor lesz már végre az, hogy kiáll magáért vagyis kettőnkért és megmondja, h most már van külön életünk, velem képzeli a jövőjét és most nem a kötelező ebédre szeretnénk menni, hanem kettesben pl egy étterembe vagy akárhova. De ilyen eddig még nem nagyon volt és ez nekem rosszul esik. Próbáltam már vele erről beszélni, de nem úgy tűnik, mint aki érti, csak jön azzal, h de ők a családja és mindig is mamánál ebédeltek karácsonykor. Mikor mondom, hogy jó, huszon-x éven át így volt, nem lehetne most másképp, akkor vállat von, vagy hááááát és annyiban marad.

Szerintetek hogyan kéne vele erről beszélnem? Ti mit tennétek a helyemben? Tök úgy érzem sokszor, hogy engem nem tekint a családjának, mindig csak 2. vagyok. Egyébként nagyon szeret, tudom, minden tőle telhetőt megtesz értem és én is érte, kivéve ezt a dolgot.

Tudom hosszú lett, köszi ha valaki végigolvassa.