Tényleg az a legnagyobb bosszú, mikor látja, rendben vagyok?

Igen ez így van. Saját példán is láttam már. Egyszer régen szakítottam egy lánnyal. Mert éreztem, hogy hosszú távon mi nem vagyunk egymáshoz valók. Tudtam, hogy mindketten a sírig tartó házasságot keressük, és az nem egymással lesz, így szakítottam vele. Nem volt 3. személy, mindketten egyedül maradtunk egy darabig.

Aztán nekem évekig senki, ő pedig megtalálta a boldogságát, sőt férje és gyerekei is lettek.

Mindig tudtam és azóta is hogy nem vagyunk egymáshoz valók. De mégis volt egy kis zavar, egy kis irigység bennem, amikor megtudtam, hogy ő már nem miattam sír, hanem megtalálta a boldogságát másnál. Miközben én továbbra is egyedül maradtam. Még az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy jó lenne újra kicsit újra együtt. Persze a racionális énem rögtön tudta, hogy egyrészt azt már nem lehet, másrészt nem vagyunk egymáshoz valók, felesleges lenne.

És amúgy is. Gondolj bele te is a helyzetbe. Mi a vonzóbb? Egy síró-picsogó "fogadj már vissza lécci-lécci" szánalmas ember? Vagy egy boldog ember, aki elfogadta hogy vége és már nem fog csettintésre visszarohanni az ex-hez? Vagyis akiért újra meg kéne küzdeni, ha mégis meggondolná magát a szakítást kezdeményező... az elérhetetlenebbnek tűnő dolog mindig vonzóbb :))

"A hideg elutasítás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg." :)

Szerintem is igaz:)

Ezzel azt mutatod a másiknak, hogy köszönöd szépen, jól vagy, kicsit sem érzed magad rosszul. Az egójának nagyon oda tud vágni. Ha megérdemli az illető, akkor csináld. Én is ezt csináltam, mikor az a ******* otthagyott. Vidáman sétálgattam a suliban a barátnőmmel, mosolyogtam, nevetgéltem, néha szökkentem is egyet örömömben. Viszont arra vigyáztam, hogy ne legyen mesterkélt.

Ügyes legyél:)