Manapság ilyen menő a másikat bizonytalanságban tartani, hogy aztán végül szakítás legyen?

Volt egy lány, akit úgy érzem mindennél jobban szerettem. Egy napon minden feszültség kicsúcsosodott, szerettem volna telefonon beszélgetni vele. Előző nap ezt szóba hoztam neki, már akkor sem lelkesedett az ötletért. Írásban tartottuk a kapcsolatot, de annyira érdektelennek éreztem az utóbbi időben, hogy napokig nem írtam neki, vártam arra, hogy keressen, eközben emésztettem magam, folyamatosan vele álmodok, ő jár a fejemben, és visszasírom a vele töltött időt. Aztán napok múlva rám írt. Elhatároztam, hogy szóban szeretnék vele beszélgetni, mert írásban túl szigorúnak érzem magam, ő pedig mindent félreértett (mintha szándékosan provokálna a mellébeszéléssel). Megkérdeztem tőle, tudunk-e majd szóban beszélni, elkezdett kifogásokat, keresni, majd kétszer felhívtam és másodszorra már én nyomtam ki a telefont dühömben. Megírtam neki, hogy ennyi volt, és kedvesen, könnyek között töröltem mindent elérhetőségét.

Előzmények, január közepén ismertem meg. Egyszer találkoztunk, pár napot együtt töltöttünk. Ekkor szerettem bele igazán, mikor eljöttem tőle, felfoghatatlanul hiányzott. Továbbra is írásban tartottuk a kapcsolatot, de már nem tudtunk úgy beszélgetni, mint a kapcsolatunk elején: én megkomolyodtam, elvártam volna tőle is ugyanezt. Ő is más lett, az elején folyamatosan a találkozást sürgette, és hízelgett nekem – ha nem teszi, valószínűleg sosem megyek bele az ottalvásos együttlétbe. Aztán mikor eljöttem (bár marasztalt volna) megváltozott, kértem tőle hogy mondja meg, ha kiábrándult belőlem, sosem mondott ilyet, és sosem célzott arra, hogy szakítani akarna. Viszont az az érdektelenség, amit sok írásos beszélgetés közben tanúsított, egyre kezdett meggyőzni abban, hogy ő csak kalandozni akart. 6 év különbség volt köztünk, én 21 éves fiú létemre egy komoly kapcsolatra vágytam volna egy idősebb nőtől (ezt még az elején tudtára is adtam) teljes körű bizalommal, vele pedig semmiről sem lehetett beszélgetni utólag.

Szerencsétlennek érzem magam, hogy belementem ebbe a kapcsolatba, és hónapok óta csak ő jár a fejemben, úgy érzem most, hogy szakítottam vele, elvesztettem életem értelmét. Elcsábított, és most üresnek érzem magam. Azt kívánom, bárcsak sosem lettem volna szerelmes.

Ezek után felmerül bennem a kérdés, hogy mi van ma az emberekkel? Miért nem lehet egy normális kapcsolatot sem fenntartani, mindenhol párkapcsolati problémák, az őszinteség hiánya, ekkora elvárás manapság, hogy egy kapcsolatban legyen bizalom, és meglehessen mindent beszélni sértődés és érdektelenség nélkül? Mi van ma az „érett”-nek mondható nőkkel, akik kalandozás céljából fiatal fiúkat csábítanak el a hízelgő szöveggel, aztán meg hitegetik, mert szakítani nem akarnak? Mindig mindenért a férfiak vannak hibáztatva, hogy így meg úgy mennek a farkuk után, de könyörgöm, vannak normális férfiak is, akik meg szeretnének állapodni. Úgy érzem, hogy időt pazaroltam el az életemből erre a párkapcsolatos baromságra, manapság nincs értékelve az, ha valaki tud valakit szeretni.