Mi lehet itt a probléma? Aki tudja, vagy tapasztalt már hasonlót, írjon (ha szükséges, privátban). (Mivel az írás hosszú, a kiegészítő részt is el kell olvasni. )

Körülbelül most lett elegem. Ebből az egészből. Hatvan év rabság. Hatvan év megfigyelés alatt. Minden mozdulatodra, minden rezdülésedre vigyáznod kell.

Elkezdődött egész kiskorodban. Akkor még volt némi egérutad. Pár év csupán. Amikor még rád hagyták a dolgokat, mondván: „Gyerek még. Ráér megtudni, miről szól az élet. ” Ők már tudták. Bezzeg. Hogy egyre szorul a hurok. Amikor már azt hiszed: túl vagy rajta, megoldottad, jön a még nagyobb akadály. Nehézség. Az, jöjjön rá, a nehézség, erre a rohadt képmutató világra… erre születtem én.

Hatvan éve. Az iskola még csak-csak. A tanárok köztudottan idealisták, azt hiszik, értik a nebulók lelkét, meg persze, hogy tudják, mi jár a fejükben. Hogy olvasni tudnak a gondolataikban! Olvasásból elégtelen, tanár nénik és bácsik! De nem kell aggódni, mi, a nebulók nem adunk egyest egy látványos kézmozdulattal, mi csak beintünk egy jól ismert másikkal, és jókat röhögünk a hátatok mögött. De aztán… Ó, bárcsak megállt volna az egész játék a diákcsínyek szintjén! Amikor még az volt a tét, vajon megúszod-e, hogy fülednél fogva az igazgató színe elé ráncigáljanak? Ma már én is tudom, keservesen megtanultam, hogy miről szól, azaz, hogy miről kellene szólnia ennek a rohadt életnek – mások szerint. Az élhetetlenek diktálnak, tehát miről is szólhatna másról, mint a vegetálásról? Nők. Ti nők, természetesen… Ki más? Ti bestiális dögök, honnan, az univerzum melyik elátkozott zugából bányászták azt az anyagot, amiből megormáztak benneteket? A férfinem meggyalázására és keserűségére… Hogy örökké titkolnia kelljen és szégyellnie mindent, attól a mocskos korszakától kezdve, amit pubertásnak hívnak, hogy amikor büszkén emelkedne az égig, és megmártózna a boldogság vizében, újra meg újra meg újra… Akkor, ebben a legszebb, leggondtalanabb, legsérülékenyebb korszakában kell letörni őt, hogy aztán megvetően sziszeghessétek a fogaitok közt: „impotens”! Igen, egy fiatalember kötelezze el magát, önként tekerje a kötelet a nyakába, aztán adjátok az egész készséget az asszonya kezébe, s bízzátok rá, milyen hosszúra engedi azt a pányvát. Aztán pattanjon a nyergébe, fogja őt igába, s tegye őt családfenntartó, csöpögő orrú, nyáladzó barommá, s a közérdek vonja ezért elgyötört feje köré a tisztesség glóriáját. És nemcsak dolgoznia szabad inaszakadtáig, aztán kidőlnie, s elmúlnia békességben, hanem fennhangon ismételgetnie szép, szelíd szavakkal, akárhányszor csak kérdik tőle: Hát persze, hogy szeretlek, imádlak, drágám! És mindez miért? Mindent a kölykökért, hogy nekik meglegyen mindenünk, igaz-e? Hogy családban nőjenek fel, szerető családban. Hogy aztán persze hátat fordítsanak, és úgy elhúzzák a csíkot, hogy hátra se nézzenek. Mi pedig könnyes szemmel, a zsebkendő szélét harapdálva nézünk utánuk, a hálátlanok után, mondogatva, hogy bizony, ilyenek ezek a mai gyerekek, de a fő, hogy élnek és jól vannak. Én tízévesen már jól megvoltam az apám nélkül, és lefogadom, hogy a fiamnak sem hiányoztam volna, ha akkor szétválunk. Addigra már átadtam mindent magamból, amit lehetett. Születésekor megkapta a génjeimet, utána meg a többit. A tíz év mindenre elegendő. Mindenre. És most itt vagyok hatvan évesen, évente kétszer látom a gyerekeimet és unokáimat, de mindennap elmondhatom az én egyetlenemnek, hogy mennyire szeretem. Jövő hónap huszonharmadikán, akkor töltöm be hivatalosan a hatvanat. Mindenki hallgat persze körülöttem, mint a sír. De én tudom, hogy felhajtás lesz. Én meg? Egy levegővel fogom elfújni a hatvan gyertyát, ha beleszakad a tüdőm, akkor is, és utána némán, magamban elmondom majd a kívánságomat. Hatvan fiatal szűzlány várjon rám a réten, ha nem mind szűz, és akad köztük középkorú is, az se baj, de egytől egyig legyen mind meztelen, és ne legyen hibátlan az alakjuk, az egyik legyen karcsú, a másik teltkarcsú, a harmadiknak meg rengjen a hája a szorításomban… Mert mindet megszorongatom, úgy én, és revánsot veszek rajtuk a húsz – negyven -hatvan elvesztegetett évemért, és közben hangosan számolok, és nem hagyom abba, ne reménykedjen a sok sandán bazsalygó hülye, nem fordulok le gutaütötten egyikükről se - nem hagyom abba, amíg a végére nem érek! És nem fog érdekelni, mit szólnak hozzá, hogy jó-e nekik, én azon már túl vagyok, hogy ilyesmi érdekeljen, nekem különben is ott a szerető kis feleségem, épp eleget érdekelt az, hogy ő mit akar, mi az óhaja, a kívánsága… Kínzóm, rabszolgatartóm… A világ tele van a nőket erőszakoló fenevadakkal, erőtől, egészségtől duzzadó, a végsőkig elcsigázott, elkeseredett nyikhajokkal, és ugyanez a világ nem érti, mi a baj. Az a baj, kérem szépen, megmondom én, mi a baj, csak előbb még befejezem ezt a megkezdett üveget. Valódi mazsolabor, egy cseppet sem akarok hagyni az alján. Egyszer egy évben, egyetlen napon, szemben a többi háromszázhatvannéggyel, elnézhetjük ennek a baromnak, ha még nagyobb barmot csinál magából. A január elseje pontosan azért munkaszüneti nap, hogy legyen ideje összevakarni magát, a fejét meg felemelni a padlóról, annyira, hogy nyakszirtjét a járom alá illeszthesse. De ma még… Ma még kimondhatom, kikiabálhatom, ami a zsigereimet nyomja, na, nem idebent, de felmehetnék mondjuk a János hegyre, és onnan szétkiabálhatnám a nagy sötét semmibe, hogy gyűlölöm az életem, gyűlölöm a munkám, gyűlölöm az egész hatvan leélt évemet, s már előre gyűlölöm minden egyes percét azoknak az éveknek, amik még várnak rám – de mindenek felett gyűlölöm az én egyetlen, szerető kis feleségemet, aki miatt az lettem, aki vagyok, és úgy általában, gyűlölöm a nőket, akik a legszentebb, legféltettebb kincsemet, a férfiasságomat gyalázzák, s szipolyozzák felváltva, nem hatvan, de ezer és ezer éve, időtlen idők óta, szüntelen… Most mondják meg, de őszintén… Kinek fájna az, ha egyszer-egyszer, alkalomadtán, amikor úgy isten igazából megkívánom, elkapnék egy-egy nőt? És kinek fájt volna, ha egyszer-egyszer, alkalomadtán, amikor úgy istenigazából megkívántam, elkaptam volna egy-egy nőt? Tudod, micsoda boldogság, amikor úgy a tiéd, hogy nem beszél? Amíg egy szót sem szól, addig a boldogság, addig a tiéd. Aztán már csak te vagy az övé… El fogok menni. Szó nélkül, és nem hagyok búcsúlevelet. Nem várom meg, amíg meghal vagy ő, vagy én. Különben, ha vele maradok, még tennék róla, hogy én maradjak életben utoljára. Ki tudja? Hisz haláláig nem tudja senki, mire képes életében. Mindjárt éjfél. Kongjon ez egyszer a néma üresség. Bámulja az értetlen utókor hűlt helyem talapzatát.