Hogy ne mérgezze meg a depresszió és a pánikbetegség a kapcsolatom?

Együtt élünk a párommal, de hétköznap csak este találkozunk, mivel én egyetemre és munkába járok, ő pedig heti 6 nap munkába, szóval csak vasárnap vagyunk egész nap együtt.

Többnyire olyankor vagyok rosszabbul, ha egyedül vagyok otthon. Sokszor megesik, hogy reggel már félálomban rámtör a pánikroham, volt idő, amikor rohantam ki a fürdőszobába, mert rámtört a hányinger az ideg miatt.

Illetve reggel ha el kell mennem bevásárolni, vagy bárhová emberek közé, olyankor is utálom magam, sírógörcs, pánik, rettegés.

Ha munkába vagy egyetemre kell menjek, olyankor uralkodok magamon, mert oda muszáj menni, és csak kellemetlenebb lenne kimagyarázni, miért vannak kisírva a szemeim minden áldott reggel.

Kb kamaszkorom óta van ez így, mert nagyon nehéz gyerekkorom volt. A szülők, nagyszülők nem törődtek vele, mindig el lett intézve, hogy "beteges ez a gyerek, olyan kis ideggyenge, nem kell törődni vele". Sokszor vannak öngyilkos gondolataim, de nem úgy, hogy meg akarom ölni magam, csak szeretnék megszűnni létezni, elaludni

Egyik percben nagyon jól vagyok, a másikban nagyon rosszul.

Anno jártam pszichológushoz, fontolgatom, hogy vissza kéne mennem, de nem merem elmondani a páromnak, mert ő semmit nem vesz észre ebből, és nem akarom rázúdítani.

24n