Undorom a férfiaktól, miért taszítom el a barátomat, akit szeretek?

Ha valakivel ismerkedtem vagy randiztam az elején minden rendben ment. Nagy volt az érdeklődés,lelkes voltam és úgy éreztem a szimpátia kölcsönös. Nem vagyok nagy randizgatós fajta. De voltam már egy két randin és sajnos azokból nem lett több.

Nem tudom mi velem a baj, mert bizonyára velem van a gond, de nem tudom mi pontosan. Az a helyzet,hogy onnantól,hogy valaki nyíltan kimondja,hogy kedvel engem és már sokat talàlkoztunk, esetleg megölelt,megpuszilt és éreztem,hogy kedvel, talán többet szeretne, akkor meghátráltam. Ha kaptam egy üzenetet, és az egyértelműen arról szólt,hogy mégegy találkozót akar az illető annak nagyon örültem,màsrészről az volt bennem,hogy "hagyjàl már békén" nem tudom miért éreztem ezt. Amikor én is mindig nyitottam és próbáltam jó kapcsolatot kialakítani, mindig érdekelt a másik. De ha komolyabbra fordult volna és megölelt, megpuszilt,komolyan beszélt az érzéseiről, éreztem,akkor "undort" kezdtem érezni. Nem tudom miért? Mi lehet ennek az oka! De sosem akartam megbántani senkit, és nem szàndékosan csináltam. Szóval két férfit is így sikerült ellöknöm magamtól.

De most van egy másik férfi akivel már jóval előrébb tartok. Mondhatni párkapcsolatban vagyunk. Nagyon szeretem őt, azthiszem szerelmes is vagyok belé. Vele kapcsolatosan nem éreztem undort,nem akartam,hogy lekopjon,de van egy kis gondom azért. Ha azt mondja nekem,hogy szeretlek vagy nagyon bensőségesnek,meghittnek, szívszorítonak találok egy pillanatot amiben éppen vagyunk akkor néha térre lenne szükségem. Egy példán keresztül talán könnyebb lesz megérteni mire gondolok:. Múltkor munka után csináltam vacsorát, a barátom hazajött elmentünk fürödni együtt. Minden oké volt amíg nem lett csend és csak magához szorított. Nagyon jól esett, és sokszor úgy érzem örökre úgy maradnék vele, de jött ez a fura dolog, és távolságot akartam,nem szerettem volna ha megérint vagy bármit is mond nekem. De még sosem utasítottam el, az nagyon rosszul esne neki és ha ebbe belegondolok nekem is fájna. Megtenni már nem lennék képes, de ott bennem ez a késztetés. És ez a dühvel párosul sokszor. Utána filmet néztünk összebújva, de többször is azon kattogott az agyam,hogy "nem kell megölelned ilyen szorosan" "ne beszéljünk egy pár percre se kettőnkről,ki mit érez" "remélem elengeded végre a kezemet, már túl sokáig fogod". Ilyeneken jár az agyam. Ha este hozzám bújik és àtkarol,jól esik néha én vagyok az aki megöleli, de egy idő után elfordulok,nincs szükségem a közelségére,mert valamiért ellökném magamtól. Nem undort érzek, de nem tudom mivan velem. Nem merek neki erről beszélni,mert hülyének tartana és nem szeretném elveszíteni se. Nagyon szeretem őt!!!

Mi lehet velem a baj? Érdemes lenne szakemberhez fordulni? Vagy? Mi lenne a megoldás?

Lehet kötődési problémám van. Erre az egyre tudtam gondolni. Mivel az anyukámat nem ismertem soha. Az apukàm pedig egyedül nevelt, de tőle egy csepp szeretet sem kaptam. Viszont sokszor megvert még amikor kisebb voltam 7-8 évesen mindenért ütött vágott, de sosem figyelt rám,nem mondta hogy szeret engem, nem kaptam ölelést sem. Elhidegültünk egymàstól,később már nem bántott. De nem biztos,hogy innen ered a baj. Lehet valami más gondom van.

22/L