Választanom kell, képtelen vagyok dönteni! Mit tegyek?

22 éve vagyok házas férfi. Van két nagy gyerekem. A nagyobbik fiamnak menyasszonya van, külön él, nagyon boldog, a másik egy kislány, másodikos gimnazista, velünk él. A felségemmel az elejitől fogva, jó házasságban éltünk, bár szerelmesek soha nem voltunk egymásba. Én becsületesen, szeretettel neveltem a gyerekeim, ezt tudom, mert érzem a belőlük áradó szeretetet. Mindig hűséges és becsületes voltam, soha nem ittam, nem haveroztam, csak a családom boldogságának éltem. Körülöttünk mindenki irigyel minket, hogy milyen szép házasságban élünk. De ez hazugság! Már hosszú-hosszú évek óta boldogtalan vagyok. Én csak fenntartom a látszatot, a gyermekeim boldogsága miatt. A feleségem az elejitől fogva, olyan hideg típus volt. Én mindig bújtam hozzá, ölelgettem szeretgettem, meg nevetettem, hogy boldog legyen és biztonságban érezhesse magát. De én ezt soha nem kaptam meg tőle. Azt mondta, ő nagyon szeret, de Ő ilyen típus. És elfogadtam, hogy igen, Ő ilyen típus. Mert a házasság, mindig ezt mondják, kompromisszumokról szól. De évről évre egyre jobban szenvedtem. A házasságunk elejitől fogva szinte alig ölel, alig-alig puszil, soha(!) hozzám nem bújt, nem kérdezi, mi van velem, bánt e valami, nem örül velem ha boldog vagyok, ha sikereim vannak az életben, és ez már rettenetesen gyötör. De Én minden nap megölelem, puszilgatom, dicsérgetem, simogatom, meghallgatom a problémáit, még akkor is ha belülről nem is érdekel. A gyerekeinkkel is ilyen volt, soha nem mutatta ki az érzéseit irántunk. Szégyen ide-vagy oda kimondani, de sokkal jobban szeretnek, mint az anyjukat. A nagy fiam, kangyerek létére, ölelget puszilgat, és mindig elmondja, hogy neki van a legcsodálatosabb apja a földön, és a kislány is ilyen. És ez tartott évekig életben, a gyerekeim szeretete. Azt mondták barátaim, hogy biztos megcsal, de nem, utána jártam, szégyenletem is magam miatta, hogy ilyet feltételezek. Heti egyszer kimondja, hogy úgy szeretlek, meg féltelek de tettekkel soha. Igen tudom, le kell ülni megbeszélni, és én így tettem, százszor is már, az évek alatt. Elmondtam neki, hogy menyire tisztelem azért hogy így gondoskodik rólunk, hogy mos, főz, takarít, de ez kevés egy boldogsághoz. Egy házasság nem csak arról szól, hogy rend és tisztaság van körülöttünk. Ő meg azt mondja, Ő így mutatja ki a szeretetét. És lehet hogy tényleg így van, de mégis fáj. Mondtam ezerszer, menjünk táncolni, kirándulni, érezzük jól magunkat. De ő nem. A hobbijának él, meg tévézik, meg trécsel a barátnőivel a telefonon. És én ezért nem is haragszom, sőt sokszor minden buta hobbi ötletébe támogatom munkával pénzzel hogy boldog legyen. Hosszú évek óta így élünk.

Belenyugodtam, hogy ez a sorsom. Aztán idén januárban, az új munkahelyemen, találkoztam egy hölggyel, egyedül neveli 12 éves kislányát. Csak beszélgettünk, meg vicceltem vele, mint a többi kollégámmal (mert egyébként régóta ismertem őket), és nem tudtam, de ez a nő nagyon belém szeretett. Nem tudta hogy nős vagyok! Mikor oda jött, hogy nem bírja az érzelmeit tovább titkolni, akkor mondtam el neki, hogy nálam mi a helyzet. Teljesen összeomlott, és bűntudata lett. És teltek a hónapok, és lassan én is beleszerettem. Nagyon. Mert ennyi idő után már érezni, hogy őszinte ez az érzés tőle, vagy csak kapaszkodót keres. De olyan érzelmekkel van irántam, ahogy ember velem még soha. Tudom, biztos elcsábított, igen, lehet hogy így van. Női praktika. És most képtelen vagyok dönteni. Egy új boldog párkapcsolat lehetősége, ami talán sikerülhet, de lehet hogy futok egy buta kört, vagy ülök tovább becsületesen a házasságomban, ahogy azt tőlem elvárják, míg szép lassan megöregszem és meghalok, boldogtalanul. És félek dönteni, hogy mi van ha tényleg szeret a feleségem, és emiatt elveszti a talajt a lába alól, ha összeomlik. Tudom a nők nagy része azt mondja, hogy az utóbbi lenne becsületes, vele maradni, és ezt szívem mélyén én is tudom. De ez sem élet így!