24 éves fiú,29 éves nő, nagy korkülönbség, érdemes várni?

29 éves vagyok, volt már egy pár komoly kapcsolatom. A jelenlegi párommal kb 1éve vagyunk együtt. Sajnos én már az elején tudtam, hogy lehetséges, hogy nem lesz jó vége a dolognak, mivel nem csak tényleges korban fiatalabb nálam, hanem gondolkodásban és életvitelben is kijön ez a korkülönbség. Sokáig kézzel-lábbal tiltakoztam magamban az érzések ellen, de csak megtaláltak, szerelmes lettem. Beadtam a derekam, összejöttünk, úgy voltam vele lesz ami lesz, majd alakul a dolog, idomulunk egymáshoz. Rettentő hullámzó a kapcsolatunk, vannak nagyon nagyon jó heteink, és vannak nagyon rosszak. A gond az, hogy előttem neki még csak egy gyerekszerelem volt az életében, a lánynak nem voltak túl nagy elvárásai felé (a lány 14éves volt amikor összejöttek, és 5évig voltak együtt), így halvány fogalma sincs arról, hogy hogyan kell egy nőt kezelni, milyen egy felnőtt érett kapcsolat. És ahogy látom, igénye se nagyon van rá. Plusz otthon lakik az anyjáékkal, önállóság az életében kb nulla, pedig dolgozik (munkatársak vagyunk egyébként). Az én neveltetésem ennek a totális ellentéte, a mi családunkban az önállóság és egymás privát szférájának békénhagyása nagyon fontos dolog. Én 20 éves korom óta külön élek a családomtól, dolgozok, tehát úgymond "felnőtt" önálló, független életet élek. Utoljára tinédzser koromban volt olyan kapcsolatom, mint most. Heti párszor egymásnál aludgatunk (nagyrészt azt is náluk, ugyanis őt megszólják otthon, ha sokat van nálam!!! Egy 24 éves felnőtt embert!), sokszor az együttléteink alatt sem kettesben vagyunk, hanem az öccsével, keresztapjával, anyjával, közös barátainkkal. Szeretek közösségi életet élni, de nekem ez nagyon sok, és a magánélet rettenetesen kevés. Rengetegszer elmondtam már neki ezeket, azt mondja érti és megérti, mégsem változik semmi, és úgy látom egyáltalán nincs is igénye rá, neki ez így jó. Ami most legutóbb kicsapta a biztosítékot, hogy beszélgettem egy rokonával, aki ott él velük, és ő olyanokat mondott, hogy amióta velem együtt van a fiú, azóta alig van otthon (kb heti 1x, nagyon max 2x alszik nálam), nem segít otthon semmit. És hogy megérti, hogy én már a saját életem szeretném élni, mert egy érett felnőtt vagyok, de a fiú még nem az, neki még buliznia kéne meg otthon lenni a szüleivel. Rettenetesen kicsapta a biztosítékot, egy felnőtt emberről beszélünk, nem egy óvódásról!! És ha így kezelik, nem hagyják felnőni, nem hagyják élni az életét, nem is lehet csodálkozni, hogy úgy is viselkedik, mint egy tizenéves. Nagy terhet tesznek egyébként rá (és rám is) azzal, hogy csesztetik amiatt, hogy milyen sokat nincs otthon, mert imádja a családját, én pedig soha nem tennék/ mondanék semmi olyat, amivel akár csak kicsit uszíthatnám, de közbe nekem is próbálna megfelelni, mert én is "hisztizek", hogy nekem ennyi idősen már ez nem kapcsolat,és sokkal de sokkal több magánéletet szeretnék. Egyébként ettől függetlenül szeret a családja, csak nem akarják hagyni felnőni. Nekem már egy kapcsolat együttélésről, hosszabb távon gyerekről, eljegyzésről szól, nem arról, hogy a szülőktől kell kéredzkedni, mint tini koromban. Nekem ez így ennyi idősen már nagyon sok. Úgyhogy rengeteget őrlődök, hogy van e ebből kiút, van e megoldás, vagy ezt el kell engedni. Szeretem őt, mindenét, úgy, ahogy van, de ezzel a dologgal nem tudok megbékélni, és sajnos sokszor azt érzem, hogy türelmem és időm sincs nekem arra már, hogy kivárjam, hogy felnőjön, és hogy a szerelem sajnos édes kevés egy ilyen esetben..