Szerelmi bánatom van egy ritkamód szemét pasi miatt. Mit csináljak?

Elsőnek: hát azt én is nagyon remélem, hogy valamikor elmúlik, mert ez így nem állapot, hogy milyen ramatyul érzem magam.

Másodiknak: ez nagyon hosszú és bonyolult, de megpróbálom röviden összefoglalni.

Szóval. Ez talán nem is volt egy igazi kapcsolat, noha kezdetben nagyon úgy nézett ki, hogy az lehet belőle. Az első két hónapban folyamatosan áradozott, hogy mennyire szeret, meg hogy bármit megtenne értem. Én igazából nem fogadtam el semmit tőle, mert azt kihasználásnak éreztem volna, bőven elég volt az is, hogy érzelmileg mellettem van. Akkor komolyan úgy is éreztem. Ez még a találkozásunk előtt volt, mert neten ismertem meg, minden hétköznap beszéltünk 7-8 órát, gyakran este, és sokat hétvégén is. És persze a napi több sms sem maradhatott el. Aztán találkoztunk, ami szerintem nagyon jó volt, elmondása szerint ő is így gondolta. Alig 1-2 héten belül mégis teljesen megváltozott, már nem írt annyi sms-t, kevesebbet tudtunk beszélni, és persze az újabb találkozó időpontját sem tudtuk egyeztetni, mondván, most nem ér rá, sok a dolga. Egyébként állandóan a munkájára hivatkozott, hogy emiatt nem ér rá (ja, igen, nem ugyanabban a városban lakunk), hétvégeken meg különböző családi összejöveteleket, baráti találkozásokat hozott fel indokként.

Egy darabig megértő is voltam, tudván, hogy az év vége, év eleje mindenkinek nehéz időszak (nekem biztosan, vizsgaidőszak, ugye). De később sem változott semmi, és az volt a feltűnő, hogy szinte soha nem hozta szóba a találkozót, a konkrét időpont megbeszélése fel sem merült, mindig csak én kérdeztem rá. Mindeközben persze váltig bizonygatta, hogy ugyanúgy szeret, csak most ezerszer több dolga van. Jó, ezt meg is értettem volna, de azt nehezen dolgoztam fel, hogy nem volt napi pár perce bepötyögni egy sms-t, mikor azelőtt volt, hogy napi 5-6-ot írt.

Ehhez képest, nevesebb alkalmakkor (pl Karácsony, Szilveszter, Valentin nap, Nőnap) nem írt semmit, max msn-en, azt is utólag. Persze, mikor szóvá tettem ezeket, mindig azt mondta, hogy nem vagyok elég megértő. Engem mondjuk leginkább az zavart, hogy hónapokon keresztül esélyt sem láttam a személyes találkozásra, miatta, mert én ráértem volna. Kezdetben pedig mindig ő sürgette a dolgot, olyannyira, hogy nekem sokszor már zavaró is volt.

Persze, egy idő után felmerült bennem, hogy nem is akar újra látni, de mindig azt mondta, hogy erről szó nincs, de a tények nagyon nem ezt mutatták. Azt nem értem, hogy miért nem mondott igazat? Akkor talán már rég túl lennék az egészen, így meg fél évig vártam, hiába.

Az egyik utolsó csepp a pohárban a már jó előre megbeszélt (nagy nehezen kierőszakoltam, hogy ugyan, keressen már számomra egy alkalmas időpontot) meghiúsult, állítólag azért, mert lerobbant a kocsija (de ha tudta, hogy baj van vele, csak állítása szerint nem volt ideje szerelőhöz vinni, miért nem másik kocsival jött, sztem tuti megtehette volna?!)

Akkor még kapott egy esélyt, hogy bepótoljuk a hétvégén, de azt meg valami gagyi (értsd: fél év után már korántsem lemondhatatlan) családi program miatt mondta le. Akkor szakítottam is vele először, de visszasírta magát, ám semmi sem változott, a találkozást még mindig nem szorgalmazta, nagyon látványosan.

Igazából szerintem nem is bele vagyok szerelmes, hiszen nem is ismerhettem meg, milyen igazán, mert azt csak személyesen lehetett volna. Inkább az fáj, hogy elvesztettem azt, akinek elképzeltem, és amilyen ő talán soha nem is volt. Tisztában vagyok ezzel, mégis totál depresszióba estem, sokszor úgy érzem, lehettem volna türelmesebb.

A történet még így sem teljes, vannak kimaradt fontos részletek, de siettem az írással. :/