Miért baj az, ha nem akarok lenni senki rabszolgája?

Egyre inkább úgy érzem, hogy a legtöbb férfi egy csicskát lát a nőkben.

Nem akarok gyereket nevelni egy férfi mellett társas magányban, és nem akarok a takarítónője lenni.

Ugyanis sok pasi ezt csinálja, ha hosszabb távú a kapcsolata.

Megszokja, hogy minden a feneke alá van rakva, mosva, főzve, takarítva van rá, nyugodtan megcsalhatja a feleségét/barátnőjét.

Kényelemben van, mert ez neki jár, közben le sem szarva azt, hogy "szeretlek" címszó alatt használja ki a másikat.

Aztán van egy másik kimenetele is a kapcsolatának, hogy vagy válás vagy egymás mellett élni boldogtalanságban.

Volt már párkapcsolatom és van is, de egyik sem győzött meg ezeknek a dolgoknak az ellenkezőjéről.

Önfényezés nélkül mondhatom, hogy én mindig megtettem mindenkiért mindent, nem csak a saját érdekeimet néztem, de nem éreztem azt, hogy meg lennék becsülve legalább egy kicsit is.

A kezdődő párkapcsolatok szépsége csak egy álca, és hosszútávú kivetülése annak, hogy a nő majd egy alárendelt szerepet kapjon a férfi mellett.

Nem, nem vagyok feminista, pont telibe szarom ezeket a magasröptű elveket, szimplán csalódott vagyok minden téren, és nem tudok megbízni senkiben, mert szerintem minden férfi csak egy eszközt lát bennem, és ezt nem szexuális téren értem, hanem szellemileg.

Van olyan férfi, aki egyenlő félként tekint a párjára és tiszteli?

Vagy van egyáltalán olyan, aki képes tenni a másikért?