Az én elvárásom túl nagy, ha elégedetlen vagyok, a 2 éves kapcsolatommal, amiben havonta, csak pár alkalommal tudok a "párommal" találkozni, mert ő állandóan dolgozik?

Szeretném, ha még írnátok, ami segít nekem. A helyzetem nehéz, nem átlagos sorsú. Ezért benne van a kapaszkodás, a félelem a közelgő öregedéstől, a magánytól. Amióta nincs saját otthonom, lógok a levegőben, sikertelen voltam a társkeresőkön, jöttek. mentek, átvágtak, elhagytak, ki se alakult kapcsolatok voltak, mert önmagam labilis lettem. Kihasználtak. A barátnőm azt javasolta, ne ismerekedjek, míg önmagammal nem vagyok rendben. Csakhogy ez ördögi kör. Azért nem vagyok jól, mert kicsúszott az otthon biztonsága a lábam alól, az anyagi háttér, a társ. Ilyen körülmények közt tettem le a voksom mellette, h végre megállapodjak. De, ahogy írtam, 2 éve ugyanott tartok. Semmi közöset nem alkottunk, nem hoztunk össze. Hol itt, hol ott dolgozik, ő a fontos, mire megszoknám, elmegy. Naponta hív, mint egy gyereket, kiokosít, osztja az észt, hogy majd ha jön megsimogat, foglaljam le magam, stb. Röhej! Mint egy vándorcigány, ingázik, az ország teljesen más részéből származik, ott tölti élete felét, amit ismerkedéskor nem mondott el. Annyira kivagyok, hogy reggelente sírva ébredek, megyek dolgozni, mert nyomaszt, hogy amikor mások már rég megállapodtak, akkor nekem sehol, semmi, és az idő telik. Egyszerűen félek. Mi a kérdésem?! Társat itt senki nem tud adni, új életet se, akkor, talán annyit, hogyan induljak tovább? Újra menjek társkeresőre? Vadidegen emberek közé? Ti, hogy csinálnátok? Nekem "munka" is volt ez a 2 év, és szar az egész, úgy, ahogy van. Nekem is fárasztó a saját irományom, de akinek van empátiája hozzá, jó lenne, ha a válaszával lendítene rajtam. A lényeget átküldtétek,tudom, a többi rajtam múlik. ---az aranyifjus válaszadó menjen a fenébe a süket dumájával, mert amit írtam az nem a szegény melós ember esete a lusta nővel---