Mennyi ideig érdemes várni valaki szeretetére? Elrontom a saját esélyem?

5 hónapja akarom kiírni ezt a kérdést és a történet csak egyre hosszabb és rosszabb. Próbálom úgy leírni, ahogy valójában történt és nem úgy, ahogy a barátaimnak vagy ismerőseimnek elmeséltem egy egy részt, hogy olyan válaszokat kapjak, amilyeneket akarok. Az igazat akarom tudni. 22 éves vagyok, ezelőtt volt egy 5 éves kapcsolatom, vele feküdtem le először, ő volt az első igazi barátom, az első szerelmem, a kapcsolatból többször kiléptem, olyan dolgokat csináltam amiket nem kellett volna, sokszor viselkedtem úgy, ahogyan nem kellett volna, végül mindig visszataláltam hozzá és, ha a testem nem is volt végig hűséges így utólag úgy érzem a szívem az volt. Márciusban ért véget a kapcsolatom és májusban megismerkedtem egy fiúval, akinek akkor ért véget az 5 éves kapcsolata, Ő 24. Május végén lefeküdtünk egymással és azóta igazából együtt élünk, együtt vagyunk minden nap, együtt csinálunk mindent. Akkor azt mondta nekem, hogy ő nem akar még kapcsolatot, mi csak érezzük jól magunkat egymással. Persze tudtam, hogy azért, mert az előző lányba szerelmes, kutakodtam utána, elolvastam, hogy írja neki, hogy szereti, hogy mindig rá gondol, hogy mennyire hiányzik neki, ezek az üzenetek kb másfél hónapig tartottak aztán még hónapokig minden egyes nap rákeresett a Faceboookon, amiket igen, szintén én néztem meg. Én is megnéztem a volt barátomat sokáig és én is gondoltam rá és talán én is írtam neki olyan üzeneteket néha, hogy hiányzik és gondolok rá, de magaddal elnézőbb vagy, nem? Attól még én tudtam, hogy már őt szeretem. Egy hónappal ezelőtt összevesztünk valamin pár napra elváltunk és írt neki, hogy találkozzanak, hogy beszélgessenek, de a lány annyit kérdezett csak, hogy miről és itt abba is maradt a beszélgetés, nem találkoztak és nem beszéltek többet. Ez az egész egy nagy veszekedés alatt derült ki és akkor újra beszéltek pár dologról, átlagos hétköznapokról. A szekrények fiókjaiban a lány fényképei keretekben, évekkel ezelőtt kapott szivecskés kulcstartók és képeslapok vannak eldugva, a kis szobában pedig egy tőle kapott szivecskés párnán alszanak a barátok, ha megszállnak nálunk. Nem érzem egy hisztérikának magam, hónapokig nem szóltam, de aztán szóvátettem, azt válaszolta, nem tudja mit csináljon velük, ha elmondom hová tegye el elteszi, de dobja ki, vagy vegye ki a képet a keretből és tegyen a helyére másikat? Nem, de most költözött el, pár hónapja és ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket elhozott? Mit gondoljak így? Hogy éljek így mellette? Akárkinek ha azt mondja, hogy a barátnőm jön is, vagy itt a barátnőm, azt mondom, hogy nem vagyok a barátnője és, hogy semmi közünk egymáshoz, sokáig mondogattam ezt, mire rá kellett jönnöm, hogy rosszul esik neki, azt mondta olyan, mintha összetörnék benne valamit. De miért? Ő akarta ezt, nem? Erre azt válaszolta, hogy az még az elején volt és már más van és én is látom, hogy együtt lakunk, akkor, hogy mondhatom, hogy semmi közünk egymáshoz, de akkor miért nem mondja, hogy legyünk együtt? Azt mondta, hogy milyen ciki lenne ennyi idő után megbeszélni már. Azt is az arcomba tudta mondani, hogy nem tart érdemesnek arra, hogy a barátnője legyek, most ha igen, azt miért nem mondja el? Amikor kiderült, hogy nézegeti még mindig és írt a lánynak, akkor azt mondta, hogy velem jobb minden és, hogy ő már nem akarja őt, ő már nem szereti őt és ő már nem akar a volt barátnőjével kibékülni, hanem velem, de másnap mégis írt neki újra, hogy örült, hogy ráírt a lány, persze ezt is megnéztem és elmondtam neki és azt mondta, hogy én tehetek erről, mert miattam írt rá, mert én kértem meg ey ismerősöm, hogy derítse ki beszélnek e és a lány csak ezért írt és ez is igaz, tényleg én intéztem így, magamnak csináltam, de már szörnyű érzés. Soha nem éreztem még így magam, életemben másodszor végre szerelmes vagyok, végre valaki másba és nagyon boldog lehetnék és tudom, hogy ő is, egymáshoz valóak vagyunk és tudom, hogy nagyon jó is lehetne és lenne nekünk, de nem tudok ennyi mindent lenyelni, fáj ez az egész és folyamatosan félek. Ő egy jégcsap, soha nem dícsért még meg, soha nem mondta még, hogy gyönyörű vagyok, még egy szál virágot nem kaptam tőle, ő másképpen mutatja ki a szeretetét, de én meg ilyen sekélyes dolgokra vágyom, hogy visszakapjam az önbizalmam, hiszen már nincsen. Ha közeledne, puszilgatna, eltolom, ellököm, gonosz vagyok vele és inkább bántom, hátat forditok neki, ha lefekszünk aludni, de persze, hiszen 2 hónapig a lábamat sem érintette meg, ha a kocsiban mellette ültem, egy puszit nem adott és most már dac van bennem, harag, úgy érzem összetörte a szívem minden egyes nap. Nem tudok uralkodni a hangulatingadozásaimon, kételyek közt vagyok és nem tudom megéri e várni és mindent megtenni neki. Most eljöttem tőle, mert 1 hónapig minden nap együtt voltunk és láttam, hogy sok már neki, ő nyilas, de már vissza sem akarok menni, ha nem látom felhergelem magam addig, hogy csak haraggal gondoljak rá. Mit csináljak? Szorítsam össze a fogam? Lehet ez jó? Lehet ebből jó? Ami nehezen indul az nagyon jó lesz? Vagy ez egy hülyeség? Nem akarom elvesztegetni az időm, az életem. Egy 15 éves kis p icsának érzem magam, szeretnék erőt venni magamon és úgy viselkedni, hogy ez az egész sikerüljön és jó legyen, mit kell tennem?