Mi baj van velem? Miért nem érdekel semmi? Valóban nem illünk össze? 19/F HOSSZÚ leírás

Szerintem olyasmi a problémád hogy nem igazán irányítod az életed. Nem csinálod azt amit szeretnél, nem azokkal veszed körbe magad akikre szükséged lenne, és nem is törekedsz arra hogy ezen változtass. És ez azért lehet mert visszatart valami, valószínűleg a félelem. Hogy pontosan mitől félsz azt lehet még te se tudod. Pl a szociális fóbiád visszatart hogy barátkozz másokkal. Így nem is élsz igazán, nem te irányítod az életed. A barátnőddel is azért vagy együtt mert így alakult, persze kezdetben biztos nagyon szeretted és szükséged is volt rá, de már te is tudod hogy mostmár nem ő kell neked, de nem tudsz váltani. Másra lenne mostmár szükséged, de még az is lehet hogy akkor is jobb lenne nélküle ha nem lenne más párod, de félsz szakítani. De ezt neked kell eldönteni hogy vele akarsz-e lenni de te nem azért vagy még vele mert így döntöttél hanem mert félsz változtatni a dolgokon.

Szerintem próbálj elgondolkozni a dolgokon, látszik hogy okks vagy, ha jól belegondolsz hogy mire van szükséged, mit szeretnél akkor ki tudod találni mit tegyél. És onnantól csak elhatározás kérdése hogy megtedd. És a félelmeidre meg ne hallgass, ha valamit azért nem teszel meg mert félsz azt ismerd fel és ne törődj a félelemmel. Pl te is tudod igazából hogy van eszed és el tudod végezni az egyetemet, csak a negatív érzelmeid súgják neked hogy nem, ezekre ne hallgass. Az ellen nem tudsz tenni hogy érezd őket, de ne befolyásoljanak es akkor el is fognak múlni. Ha szereted, érdekel az a szak amin vagy akkor jó helyen vagy.

Lehet rosszul látom a dolgokat, végülis nem ismerlek jól, de remélem volt hasznos abban amit írtam. Összességében merj élni, merj belevágni abba ami érdekel, és ne hagyd hogy visszafogjon bármi negatív érzés, csak kezdj el tenni azért amit szeretnél.

5-ösnek részben igaza van egyébként.

Most én is írok egy hosszút, az én páromról aki hasonlít hozzád.

26 volt mikor összejöttünk (az anyjával él még mindig), én 18 (én vagyok a csaj a történetben). Két év együttlét után kezdtem észrevenni, hogy nem igazán gondol a jövőnkre. Beszél családalapításról, meg összeköltözésről, meg gyerekekről, közben meg a fizetése több mint felét az édesanyjának adja aki megköveteli tőle, a maradék pénzt meg a hobbijára költi. Többször mondtam neki, hogy indulni kellene valamerre. Én is dolgozok, ő is, de minimálbérből még egy albérletet se tudnánk fenntartani, neki ráadásul csak egy érettségije van. Említettem, hogy esetleg tanuljon ki egy szakmát (nekem van), vagy német nyelvet, hogy ki tudjon menni Ausztriába dolgozni, vagy akármit, csak lássam, hogy tesz is valamit a jövőnkért.

Kezdtem azt érezni, hogy csak én teperek a kapcsolatban, ő meg le van ülve, elvan anyuci szoknyája mellett, főznek, mosnak rá, és bár elmondása szerint ő is lépne már a francba, mert nem bírja a nyugdíjas anyját, de a tettei nem ezt mutatják. El van kényelmesedve.

Két és fél éve jártunk mikor odaköltöztem hozzájuk, hogy mi okból az most nem lényeges. Rájöttem miért nem bírja az anyját, és még inkább rágyógyultam a költözés-témára, ő viszont még mindig nem csinált semmit, hiába a monológjaim.

Egyik alkalommal teljesen más szögből fogtam meg a témát. Megkérdeztem mi az életcélja. A válasz sokkolt, azt mondta nincs olyanja. Nem értettem. 29 éves felnőtt férfi, és NINCS ÉLETCÉLJA? Mit akar kezdeni magával az életben, mit keresek én mellette? Megkérdeztem, mi volt akkor annak idején? Azt mondta annyit akart, hogy legyen fedél a feje fölött, legyen mellette valaki, legyen munkája, és hagyja békén családja (állandóan bántották az anyja is, a tesói is, olyannyira, hogy beleraktak egy igen erős kissebbségi komplexust, elkönyvelte magában, hogy ő egy semmirekellő lúzer és nem viszi többre az életben).

Sorra vettem az említetteket.

Van párod? Van.

Van fedél a fejed felett? Van, hogy anyád lakása az most lényegtelen.

Van munkád? Van.

B*szogat még a család? Nem.

Akkor?

És újra előhozakodtam a témával, hogy lépni kéne.

Nem akartam bántani ahogy a családja tette, szépen rá akartam vezetni, hogy nem jó ez a fásultság, ki kell lépnie az önsajnálatból. Kezdtem úgy érezni, hogy azért kellett összejönnünk, hogy helyreszedjem.

Sajnos 3 monológból kettőnél láttam, hogy nem veszi komolyan. Témát váltott, el hülyéskedte, elkeserített.

Olyannyira, hogy az egyik ilyennél kijelentettem, hogy hétvégén hazaköltözöm, mert elegem van. Tűrtem az anyja hülyeségeit a békesség kedvéért, tűrtem, hogy ül a seggén és nem csinál semmit, hogy jobb legyen, Volt ő, meg ő meg ő, és én nem voltam sehol a történetben. Megelégeltem, hogy állandóan én vagyok a lelkiszemetes, nekem kell tűrnöm az ő önsajnálatát holott nekem is vannak problémáim, nem is kevés. Önző volt.

Megijedt a kijelentésemtől, nem gondolta, hogy ennyire durván állnak a dolgok, és könyörgött, hogy ne hagyjam el. (párkapcsolati téren is lúzer volt egész életében, főnyereményként fogta fel, hogy végre van valakije, mégsem éreztette)

Kérdeztem is tőle, hogy miért kellett idáig jutnunk, hogy felnyíljon a szeme?

Nem akartam zsarolni, én azt a szakítást komolyan gondoltam, mégis meggyőzött. Ultimátumot adtam neki. Vagy érezhetően és láthatóan változtat, vagy a következő ilyennél megyek. Azóta gyűjtöget a jövőre, elkezdett egy sulit, és hétfőn állásinterjúra megy egy olyan munkahelyre amit imádna.

Bocsánat a kisregényért. Úgy látom te hasonlóan állsz hozzá az élethez mint a párom. Elhagytad magad, nincs önbizalmad és van benned egy adag önzés is. Sajnálod magad, és nem törődsz azzal aki segíteni próbál neked. És nálatok is megvan a 3 év. A párod úgy gondolja ideje lenne összeszedned magad, és erre próbál rávezetni. Hallgasd meg a mondandóját, és mérlegeld. Ne várd meg ameddig annyira elkeseredik mint annak idején én.

Ja, és te is mondd el neki mi bánt, ne csak ő szajkózza mindig ugyanazt. Engem r_hadtul idegesített mikor mondtam a páromnak hogy mit szeretnék elérni, min kellene dolgoznunk, ő meg csak hümmögött, bólogatott és látszólag letojta magasról az egészet.