Miért a szakításban látják a legtöbben a párkapcsolati problémák megoldását?

Vannak esetek, amikor csak a szakítás a megoldás. Minden ember megérdemli a boldogságot és hogy kölcsönösen egymást akarják a párjával, és ha ezt az aktuális kapcsolat (bármilyen szinten) nem adja meg (még ha próbálták is), akkor nincs mit megjavítani.

Meglep pl. mennyire képesek az emberek benne maradni egy bántalmazó kapcsolatban, miközben segítségük egyébként lenne.

Mert nagyon Sok ember hulye. Ugy gondoljak egyszerubb venni egy uj lampat mint kicserelni az egõt. Persze van egy-ket extrem helyzet amikor tenyleg ez a megoldas De en azt vettem eszre,hogy sokan lustak leulni a parjukkal es megbeszelni, cest'la vie..

18/L

# 4/4 Időpont ma 09:30 - Csajszi, te még fiatalka vagy, de gondold magad bele egy olyan helyzetbe, hogy benne vagy egy olyan kapcsolatban, ami csak egy fellángolásból indult, de nem tesz boldoggá egyikőtöket sem egy idő után, nem ismertétek igazán egymást az elején, közben megismertétek egymást és nem passzoltok, mások a célok, a tervek. Szerinted melyik a jobb:

1. benne maradni és küszködni, összeházasodni megszokásból, meg már a környezetetek is elkönyvelt titeket egy párnak, gyereket vállalni aztán 10-15 év múlva elválni, mert akármit próbáltok, egyszerűen csak egyre rosszabb lesz, vagy

2. kilépni az elején, adni egymásnak esélyt, hogy hozzátok illő társat találjatok, akivel igazán boldog közös életetek lehet?

Szerintem a második még így is jobb. Nem mindig örök szerelem az aktuális kapcsolat, vannak, akiknek csak rövid időre működik együtt.

"Azt ki szokták felejteni az emberek, hogy általában az új kapcsolatokban is ugyanazokkal a gondokkal mennek szembe az emberek" - Nem feltétlenül. Ha valaki tanul az előző kapcsolatából, nem fut bele ugyanabba a gödörbe legközelebb. Egy kapcsolat megjavításához meg két ember kell. Ha az a két ember nem tud kompromisszumra jutni, miről beszélünk?

Nagyapám nagymamámért elhagyta az akkori barátnőjét, mert úgy érezte, nagymamám az igazi, vele akarja leélni az életét. Így is történt. Voltak összezördüléseik, minden kapcsolatban vannak, de mivel egymásnak a legfontosabbak voltak, ezért mindig megoldották, ők összetartoznak.

Egyik nagynéném férjével mindaddig nem volt probléma, amíg össze nem omlott egy munkahelyi problémába, amit nem tudott feldolgozni normálisan, és az italhoz fordult, alkoholista lett és agresszív, ez nem volt előre látható, apám ismerte, én már nem, az ő elmondása alapján tudom. Nagynéném elvált, de sajnos sokáig várt ezzel a döntéssel, a közös gyerekeik pszichésen súlyosan sérültek az apjuk miatt. Nem lehetett volna másképp megoldani.

Gyerekkoromban ismertem gyerekeket, akiknek alkoholisták voltak a szülei (anyjuk-apjuk egyaránt), az egy pokol.

Egy ismerősöm szülei meg pl. azért váltak el, mert nem tudtak békében egy fedél alatt élni, és inkább ezt az utat választották, hogy a közös gyereküknek meglegyen a kiegyensúlyozott légkör. Jobb volt ez az út, mint az, ha a gyerek miatt együtt maradtak volna és a gyerek állandó feszültségben, veszekedésben nő fel. A szülei nem házasodtak újra később, teljesen kulturáltan, felnőtt ember módjára tudták intézni, egyik szülő sem uszította a másik ellen a gyereket, neki pedig nem okozott sérüléseket a válás, sőt, most ő tartja el az anyját (ha anyuka még él, mikor még tartottuk a kapcsolatot, akkor élt még az anyja, az apját már nem ismertem, ő korábban meghalt).

Jó, csak megint felvet egy kérdést, hogy együtt akarják-e ezt elérni, tényleg látják-e a közös jövőt, és boldognak érzik-e magukat. Ha nemleges a válasz, csak azért megpróbálni megjavítani egy kapcsolatot, ami nem tesz igazán boldoggá, az csak megalkuvás, megszokás, semmi értelme, a probléma szőnyeg alá söprése, ami egyszer majd robban.

Olyankor nem szoktam szakítást javasolni, ha mindkét fél hajlandó a problémákat értelmes felnőtt módjára kezelni, és együtt képzelik el a jövőt.