Szakításon gondolkodom. Első szerelmem, két és fél éve vagyunk együtt. Nálatok ez hogy ment? A szakítástól a bánaton át a kilábalásig jöhet minden, azt hiszem nekem per pillanat "már úgyis mindegy".

Szörnyű volt. Nálunk volt megcsalás, elhidegülés, elhanyagolás, szakítás, kibékülés, sírás, önostorozás, öngyilkos gondolataim is voltak, persze nem komolyak, csak egy világ omlott össze bennem. Első kapcsolat a legnehezebb mindig. De túl lehet élni. Én utólag örülök, hogy sikerült szakítani, még ha ilyen lassan is. Nálunk 2 év huzavona volt...

Bizonyára nem véletlenül érzed így. És abszolút igazad van, nincs értelme kínlódni. Ettől még persze irtó nehéz lesz, de addig nincs lehetőséged megtalálni az igazit, és boldognak lenni. Így csak kínozzátok egymást.

Egyrészt soha nem mindegy. Másrészt ha már szakítani kell, szerintem korrektebb úgy, hogy becsülettel, gerinccel, vállalni mindent. Első szakításom ocsmány volt, kiraktak 4 év után, aztán le lettem hordva mindennek. Vagy egy fél éves lelki terror ment utána. Azt nem kívánom senkinek sem. Szerintem a legkönnyebb a végleges, tiszta metszés, megbeszélni, hogy mi a baj, hogy nem megy tovább, összepakolni, elköszönni, és vége. Se telefon, se mail, se utolsó utáni szex, vagy randi. Talán úgy a leggyorsabb.