Meddig érdemes kompromisszumot kötni?

Sziasztok!

13 éve vagyok együtt a párommal (40-es korosztály vagyunk), de pár hónapja megváltozott a kapcsolatunk. Fél éve kb semmi pozitív bókot, megjegyzést nem kapok tőle, nem mondja, hogy hiányzom stb, inkább csak "idegesítem ezzel a hülyeségemmel". Amikor felvetem a problémát, mindig van valami magyarázat, pl sok a munka, nem érzi jól magát, beteg lesz, már úgyis elmondta százszor.. Hiába mondom neki, hogy nagyon nagy szükségem lenne most rá, és már emiatt az önbizalmam is romokban hever, mindig az a válasz, hogy ő nem egy nyálgép, és ne akarjam megváltoztatni, már elmondta rég ezeket évekkel ezelőtt.. Emiatt most egyre több a feszültség is köztünk. Régen se bókolt sokat, a születésnapom, és névnapom is rendszeresen elfelejti (de mindenki másét is), de azért kimutatta a szeretetét, de most nem látszik rajta semmi. Persze megölel az ágyban, de semmi más.. Azt mondja, hogy nem ennek kéne fontosnak lenni, hanem annak, hogy milyen régóta együtt vagyunk, és hogy nincs más az életében, csak én.

Ilyenkor mindig elszégyenlem magam, hogy telhetetlen vagyok, de aztán pár hét után megint iszonyúan fáj. Ha látok egy párt, ahol a férfi szerelmesen néz a kedvesére, vagy csak valami kedves gesztust mutat, szépet mond neki, engem fojtogatni kezd a sírás... Annyira szeretném nőnek érezni magam kicsit, szépnek, vagy csak aranyosnak - azt érzem, hogy így megfulladok. Biztos köze van hozzá, hogy ahogy öregszem, szükségem lenne egy kis megerősítésre, hogy még nem szűntem meg nőnek lenni, és hogy nem múltak el az érzései, más oka van az eltávolodásának. Nagyon önző dolog ilyet várni a párunktól? Hogy lehetne elérni, hogy ne érezze azt, hogy meg akarom erőszakolni az egyéniségét, de én is boldogabb legyek? A közös programok szervezése nem megoldható most, mert arra se ér rá.. Én próbálom egyedül lekötni magam, beiratkoztam egy suliba is, de az a sikerélmény nem pótolja az érzelmi sivárságot az életemben.