Érdemes így folytatni ezt a kapcsolatot?

Már több, mint 3 éve vagyunk együtt a barátommal. Körülbelül egy éve történt köztünk valami, amitől teljesen megváltozott a kapcsolatunk, részemről sajnos negatív irányba. Nem akarom itt részletezni, hogy mi történt, nehogy felismerhető legyek… legyen elég annyi, hogy mindketten elég nagyot vétettünk a másik ellen. Ő megbocsátott nekem mindent, mert a mai napig vakon és feltétel nélkül szerelmes belém, amitől én rosszul érzem magam, mert 1. nem érdemlem meg amiatt, amit én tettem, 2. sokszor azt érzem, hogy az ő tettei miatt teljesen kihalt belőlem minden érzés, aminek egy kicsit is köze lehet a szerelemhez. Van, hogy azt gondolom, nem mellette lenne a helyem, egyrészt, mert a lelkem mélyén máig nem tudom megbocsátani neki, amit csinált, másrészt megijeszt az, hogy ennyire vakon és kritika nélkül szeret engem (néha már szándékosan undorító embernek állítom be magam, csak hogy érezzem, nála is van egy határ, de úgy néz ki, nincs). Többször is megpróbáltam szakítani vele, de sosem sikerült, mert valahogy abban a döntő pillanatban, amikor fel kellett volna állni, és kimenni az ajtón, sosem voltam rá képes. Ő meg csak magyarázott, sírt és könyörgött, és mindig az lett a vége, hogy minden maradt úgy, ahogy volt. Ráadásul most, hogy elmúlt a szerelem, kiütközött még pár dolog, ami csak tovább ront a helyzeten. Egyrészt nem érzem őt szellemi társnak (nem buta, csak le van ragadva a saját kis világában, annál a 2-3 témánál, ami őt érdekli, és ez nekem kevés). Másrészt van köztünk egy elég nagy korkülönbség az ő javára, ami azért rossz, mert én még élnék, buliznék, jól érezném magam, ő pedig már túlvan ezeken, és nincs kedve hozzá. Állandóan elrontja a kedvem a finnyáskodásával, a kényeskedésével, azzal, hogy neki nem jó „akárki”, még akkor sem, ha arról van szó, hogy kivel kell egy légtérben lennie mondjuk, egy koncert alatt. Másrészről viszont ő az az ember, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthatok (és ez nemcsak elmélet). Sajnos mindig, ahányszor megpróbáltam otthagyni, rá kellett jönnöm, hogy egy eszméletlen nagy érzelmi támasz nekem. Ő az egyetlen ember, aki biztonságot nyújt számomra, és aki számára különleges vagyok. Nem tudok dönteni, hogy mit tegyek… néha már azt hiszem, nem vagyok normális, mert két teljesen különböző dolog között „kattogok” akár naponta többször is… egyszer legszívesebben sikítva futnék előle, és ez elől az egész kapcsolat elől, máskor meg úgy érzem, ő az egyetlen ember, aki megért, akivel együtt tudnék élni, stb. Borzasztóan érzem magam emiatt, teljesen elvesztettem a hitem a saját ösztöneimben és ítélőképességemben. Igazából nem tudom, létezik-e a kérdésemre értelmes választ, talán csak arra volt jó ez az egész, hogy anonim módon jól kinyavalyogjam magam. Azért örülnék, ha leírnátok a véleményeteket.