Komolyabb fiúk és lányok, ti hogy vagytok ezzel?

Nem is tudom, hol kezdjem... Ez egy elmélkedős kérdés akar lenni. :)

Nemsokára 22 éves leszek, de olyan érzés, mintha már sokkal több évet leéltem volna. Már kiskoromtól kezdve kicsit különc voltam, érettebb, de ez soha nem jelentette azt, hogy magányos lennék. Humort kedvelő, nyitott, barátságos embernek tartom magam. Az életem sajnos úgy alakult, hogy fél évvel ezelőtt elvesztettem az utolsó családtagomat is, a nagymamámat, aki igazán fontos volt nekem. Az önállósággal nincs is baj, évek óta háztartást vezetek, gondoskodom magamról. Ahhoz képest lelkileg is elég jól bírom a dolgokat, persze tart még a gyászfolyamat, az elengedés, de igyekszem erős lenni a mindennapokban, vannak feladataim, céljaim. Jó barátaim vannak, akikkel mély a kapcsolatunk és akikre mindig számíthatok.

Inkább az a bajom, hogy időnként rám tör az érzés, hogy jó lenne már egy párkapcsolat. Eddig két férfi mellett tudtam volna elképzelni magam igazán. Utóbbival tavaly ismerkedtem meg, minden jól alakult (odavoltunk egymásért, a barátainknak is bemutattuk egymást), amíg ki nem derült, hogy olyan szinten nincs rendben magával, hogy alkalmatlannak érzi magát egy kapcsolatra. Pedig majdnem 30 éves, és tényleg egy csodálatos ember... Csak a lelkében sok minden lapul feldolgozatlanul. Azóta voltak futó románcaim, de senkiben nem láttam annyit, mint benne.

Nem akarok görcsösen párkapcsolatot, mert egyedül is elégedett vagyok az élettel, mégis hiányzik olykor egy társ. Főleg, hogy bár nagyon imádom a barátaimat, egyikőjük sem ért meg igazán. Hiányzik egy ember, akivel tényleg megvan az összhang, akivel megvan a saját kis világunk...

Jó pár hobbim van, imádok olvasni, írogatok, énekelek, újabban futni járok, odafigyelek az egészségemre, de azért néha egy-egy kocsmázás is belefér. :D

Az okosok azt mondják, hogy akkor jön a kapcsolat az életünkbe, ha igazán készen állunk rá - én pedig úgy érzem, készen állok rá, mert rendben vagyok magammal.

Szóval az lenne a kérdésem, hogy szerintetek tényleg megéri türelmesnek lenni? Vagy rosszul csinálok valamit mégis, hogy nem jön a szerelem? Ti mikor találtatok olyan embert, aki szellemileg és minden más tekintetben is a társatok? Vagy ha még nem találtatok, hogy bírjátok?