Ti éreztetek már így? Mi lehet ilyenkor a jó lépés?

25 éves lány vagyok. A Párom 32 éves, lassan 33. Sok nyűgöm van vele, és nem tudom sokszor eldönteni, hogy túl hisztizem, vagy egész egyszerűen teljesen jól látom őt a maga emberi mivoltában, és magamat akarom csak átverni azzal, hogy "neeem, biztos megváltozik" "már biztos megváltozoTT"

Szóval lényeg a lényeg, ha nem szeretném őt, csak szimplán ismerném, egy tróger semmirekellőnek tartanám, akit alkalmatlannak éreznék mindenféle tisztességes férj, apa, családfő szerepre. Egy vajszívű ember egyébként, de sokszor azt érzem, hogy elég erősen befolyásolható, legfőképp akkor, ha a semmirekellő, lecsúszott életű kocsmatöltelék haverjai becsúsznak a képbe, és ellennem uszítgatják. (Természetesen mert én egy nagyképű hü.lye pics vagyok, és lenézem őket, nem barátkozok velük. Ezt teljesen jól érzik amúgy, valóban nem szeretek putri kocsmákba járni, kisiklott életű emberekkel egy korsó sör mellett megvitatni az éleg nagy dolgait, nap mint nap) Mivel a Párommal amúgy 200 km távolságba születtünk, hálistennek sikerült úgy alakítgassam az életünket, hogy otthagyott mindent, és ide költözött hozzám, itt is dolgozik. Sokszor mégis teljesen azt érzem, hogy hiányoznak neki az alkesz haverjai, a kocsma, meg a filléres riherongyok, akiket részegen egy-egy buli után húzott meg valamelyik padon.(Ezek nem képzelgések, TUDOM,.hogy ő ilyen életet élt. ) Ha visszagondolok arra az időszakra amikor megismerkedtünk és hajlandó voltam csak-csak belefolyni ebbe a közegbe,(aztan hamar rá is jöttem, hogy ezek az emberek nekem nem férnek bele, és nem is tartottam titokba), úgy gondolom akkor boldogabb volt. Boldogabb, mint most velem. Néha ezek az arcok fel is hivogatják őt telefonon, és érzem, hogy sose fogom tudni kiiktatni őket teljesen az életünkből, és szét tudnék robbanni a gondolattól. Valamilyen szinten neha lelkiismeretfurdalasom van amiatt, hogy elszakitottam a barátaitól.(Teljesen mindegy, hohy nekem mi a véleményem róluk, neki azok a barátai és pont) Szeretném, ha itt is lennének barátai, de lehetőleg olyan pasik, akik nem a sz@rba húzzák őt lefele, hanem példaértékű az életük. Családjuk, gyerekük, CÉLJAIK vannak... ilyesmi. Amióta velem lakik, azt mondja szeret és boldog, de nem tudom elhinni, hogy neki ez tényleg jó. Hogy elég vagyok neki. Én is sz@rul érezném magam, ha nem lenne egy barátnőm se, akivel megbeszélhetném a dolgaimat. Attól félek, hogy egyszer megindul haza az "övéihez", és utol se érem. Rosszabb esetben vissza se jön. Ott van a családja is, ide csak én kötöm, semmi más.(Egyébként az apjával élt eddig, aki szintén kisiklott életű, 2xesen elvált alkoholista, valószínűleg a Kedvesem tőle tanulta meg a kocsmázást ) Félek neki gyereket is szülni, mert nem tartom felelőségteljes embernek. Sokszor én noszogatom, hogy menjen már a saját dolgai után, intézze a hivatalos vagy bármilyen dolgait, mert konkrétan le se sz@rja őket.... A hűségében is kételkedek. Bár tudomásom szerint a másfél év alatt még sose csalt meg, de nem bízok benne. ( Tipikusan a szeme se áll jól kategória)

Az előérzeteim kb mindig azt mondogatják, hogy le kellene pattintani,.mert nem érzek mellette nyugalmat, épp az ellenkezőjét. A szívem meg nem tudná egyenlőre elengedni, mert amúgy szerethető, csak nem biztos, hogy egy életre szóló társ típus. Na ilyenkor?