Kit viselt meg annyira a válása, hogy utána nagyon hosszú ideig képtelen volt kapcsolatot kialakítani? Azután hogyan változott ez meg?

Későbbi dolgokról nem tudok beszámolni, mert éppen most tart a válás, de úgy gondolom, hogy képes voltam felfogni és feldolgozni, hogy ami nem megy azt nem kell erőltetni.

Nyilván rossz volt először, mert nálunk se volt a korábbi generációkban válás, és olyan is van a családban aki a rossz házasság ellenére is benne marad, mert hát "mit szólnak majd mások"....nah, engem ez egyáltalán nem érdekelt.

A válás előtt sokkal aggodalmaskodóbb voltam, de sok ember segített hogy ne vegyek mindent a szívemre és valóban így sokkal könnyebb. Nem azt mondom, hogy néha nem töprengek el, hogy miért alakultak így a dolgok, de rájöttem hogy nem hátra hanem előre kell néznem, már csak a gyermekeim miatt is, mert ha én jól vagyok, ők is jól lesznek.

És hogy mi van a férfiakkal?

Nos, a férjemben való csalódásomat nem vetítem ki a férfiakra, nem általánosítok, de tény, hogy óvatosabb és talán bizalmatlanabb is vagyok.

Esélyt mindenki megérdemel, de csak óvatosan. Sajnos mivel nálunk friss a dolog és a gyerekek kisebbek, így az, hogy én hosszú távú párt találjak magamnak nem mostani projekt lesz, de mivel nem szűntem meg nőnek maradni és nyilván vannak igényeim, szükségleteim, ezért jelenleg és még egy jó darabig csak diszkréten, de alkalmi partnerrel/partnerekkel képzelem el a "jövőt", de nem zárkózom el a lehetőségtől, hogy esetleg megérintsem valaki úgy, hogy "megint" egy életre tervezzek vele.

Nehéz, mert az ember sose tudhatja hogyan alakul az élete, pár évvel ezelőtt el se tudtam képzelni hogy az egész életre tervezett házasságom tönkremegy, de ez van.

Előre kell nézni, bízni és elhinni, hogy nekünk is jár még a boldogság, miért ne járna?

Sőt, ismerkedni, nyitottnak lenni és ki tudja......lehet még olyan ember akinek pont te, én vagy a többi elvált ember kell :) N38